Amikor életről és halálról döntenek a nők

Mi történik, ha Down-szindrómával születik a gyermek? Német film a Szemrevaló Filmfesztiválon.

Astrid és Markus, a középkorú német pár a terhesség hatodik hónapjában tudja meg, hogy gyermekük Down-szindrómával fog születni. Németországban az ilyen terhességek kilencven százalékát megszakítják. A sikeres kabarészínésznőnek és menedzser férjének optimizmusa és humora mégis legyőzi a rémületet és az előítéleteket. Meglátogatják a Down-szindrómás fiatalok közösségét, és úgy döntenek, megtartják a babát.

De a 24 hét rendezőjének, Anne Zohra Berrachednek és a forgatókönyvírónak, Carl Gerbernek más tervei voltak Astriddal és Markusszal. Nem az a szűk kisebbség érdekelte őket, amely vállalja a Down-szindrómás gyermeket. Inkább a csendes többségre voltak kíváncsiak, arra a kilencven százalékra, mely végül az abortusz mellett dönt. Ráadásul erről nem sokat és nem szívesen beszélnek Németországban, gyakorlatilag tabunak tekinthető.

A filmben Astrid végül mégis visszariad attól, hogy megszülje a gyermeket; az ő és családja vívódását – van egy négy-öt év körüli kislánya is – és a kései abortusz szörnyűségét mutatja be a 24 hét. Astrid akkor változtatja meg döntését, amikor kiderül, hogy a magzat súlyos szívelégtelenségben is szenved. Valószínűleg egy héttel a születése után kell majd először megoperálni, felnyitva a mellkasát, és utána néhány hónap múlva újra. Astrid orvosokkal konzultál, meglátogat egy kórházi újszülöttosztályt is, és visszariad attól, amit ott lát. Végső érve az, hogy nem akarja kitenni a gyermekét, családját és önmagát ennek a szenvedésnek. Férje kitartana a közös döntés mellett, ami viszont nem gyakori a hasonló családokban – árulta el a forgatókönyvíró. A rendezővel közösen végzett kutatásaik alapján inkább az volt a jellemző, hogy a férfi visszahúzódott, a nőre hagyva a döntést a család jövőjéről. Nemcsak a jogi szabályozásból, hanem a dolog természetéből fakadóan is a nőé a végső felelősség; Astrid is szembesül azzal, hogy a végső döntést neki kell meghoznia.

 
A film egyik nagy erénye, hogy valósághűen, tényleg tabuk nélkül mutatja be a fájdalmas döntési folyamatot és a kései abortusz kegyetlenségét. Nem foglal állást arról, hogy helyes vagy helytelen a döntés, csak a döntési helyzetbe vetett emberek vívódását akarja bemutatni. Az intézményrendszer, hiába magasabb színvonalú Németországban, mint nálunk, mégis személytelen, és bármilyen alaposan tájékoztat a lehetőségekről, senkit nem ment meg attól, hogy neki magának kelljen választani. Ezt a személytelenséget jól ábrázolja a film; a „hivatalos” személyeknek például sokszor nem látjuk az arcát, a kamera a párra fókuszál; az orvosok szerepére pedig valódi orvosokat hívtak be, és hagyták, hogy a házaspár kérdései alapján improvizáljanak. Így nagyon életszerű jelenetek születtek, amelyek hitelesen ábrázolják ezeknek a pillanatoknak a szorongását. Közben a család mindennapjait is realisztikusan próbálja bemutatni a film. Ezek az intim pillanatok a film emlékezetes jelenetei, a két főszereplő, Julia Jentsch és Bjarne Mädel alakítása is kiváló.

A tragikus eseményeket kezdetben jól ellenpontozza a kabaré világa és a pár humora, amit még a válságos pillanatok kezdetén is megőriznek. Ez a szál idővel eltűnik a történetből, marad helyette a nyilvánosság terhe; a népszerű Astrid terhességét is nyomon követi a média és a közönség. Astrid végül nyíltan beszél a döntéséről a rádióban; nagyon érdekes dilemma lett volna, hogy a történtek után lehetséges-e egyáltalán újra színpadra állni humoristaként, de a film csak a gyász első napjaiig kíséri el Astridot.

Anne Zohra Berrached német rendezőnő már első filmjében is olyan témához nyúlt, amely megosztja a társadalmat és vitákat generál. A Zwei Mütter (Két anya) egy leszbikus párról szól, akik gyermekért küzdenek. A 33 éves rendező eredetileg szociálpedagógus és színházpedagógus, német anya és algériai apa Németországban felnőtt gyermeke, eddig két nagyjátékfilmje van. Németországban nagy sikert aratott a 24 hét, amely az idei Berlinale egyetlen német versenyfilmje volt. Az apát alakító Bjarne Mädel komikus színész, általában tévés szerepekben látható. A filmtámogatási procedúra során több szerkesztő is próbálta lebeszélni a rendezőt arról, hogy a vívódó apa szerepét komikus színészre bízza, de az eredmény meggyőző volt, és a kritika is úgy vélekedett: jó, hogy egy ilyen szerepben is kipróbálta magát végre. A női főszerepet többen is visszautasították, vagy azért, mert éppen várandósak voltak, vagy mert gyereket terveztek, vagy azért, mert már volt gyermekük. Mindannyian úgy érezték, személyes okokból nem szeretnék eljátszani ezt a szerepet. Végül az alkotók rátaláltak Julia Jentschre, aki sok más mellett 2005-ben Sophie Scholl szerepét játszhatta el Marc Rothemund filmjében, a Sophie Scholl – Az utolsó napokban. A 24 hetet Budapesten a német nyelvű filmek seregszemléjén, a Szemrevaló Filmfesztiválon mutatták be.

Bár a film bátran néven nevezi a dolgokat, a történetvezetésből érződik, hogy az alkotók tudták: vékony jégen járnak. Carl Gerber a film budapesti vetítése után egy Down-szindrómás gyermek édesanyjáról mesélt, aki a film berlini bemutatóján azzal jött oda hozzájuk: „Ezzel a filmmel megölték a gyerekemet.” Mintha az alkotók visszariadtak volna ettől: Astrid és Markus végül nem konkrétan a Down-szindróma, hanem a vele járó szívbetegség és a születés utáni fájdalmas műtétek miatt nem vállalják a gyermeket. Magát a Down-szindrómát teljesen elfogadhatónak ábrázolja a film: szimpatikus, teljes életet élő downosokkal találkozunk. Egy heves vitajelenetben odáig is eljutunk, ahogy a fogyatékkal élő ember elutasítása voltaképpen nem más, mint fasizmus.

A nézőnek az az érzése, hogy a film egyszerűen megkerüli a fogyatékkal élő gyermektől való félelem dilemmáját. Hiszen sokan egyszerűen azért nem vállalják a Down-szindrómás gyermeket, mert Down-szindrómás, más indokra nincs szükségük. Magyarországon is így végződik a felfedezett Down-szindrómás terhességek túlnyomó többsége. Azt viszont nyíltan mutatja be a film, hogy az abortusszal egy emberélet befejezéséről döntenek. A magyar mozik október 13-tól vetítik a filmet.