Amikor életről és halálról döntenek a nők

Mi történik, ha Down-szindrómával születik a gyermek? Német film a Szemrevaló Filmfesztiválon.

A tragikus eseményeket kezdetben jól ellenpontozza a kabaré világa és a pár humora, amit még a válságos pillanatok kezdetén is megőriznek. Ez a szál idővel eltűnik a történetből, marad helyette a nyilvánosság terhe; a népszerű Astrid terhességét is nyomon követi a média és a közönség. Astrid végül nyíltan beszél a döntéséről a rádióban; nagyon érdekes dilemma lett volna, hogy a történtek után lehetséges-e egyáltalán újra színpadra állni humoristaként, de a film csak a gyász első napjaiig kíséri el Astridot.

Anne Zohra Berrached német rendezőnő már első filmjében is olyan témához nyúlt, amely megosztja a társadalmat és vitákat generál. A Zwei Mütter (Két anya) egy leszbikus párról szól, akik gyermekért küzdenek. A 33 éves rendező eredetileg szociálpedagógus és színházpedagógus, német anya és algériai apa Németországban felnőtt gyermeke, eddig két nagyjátékfilmje van. Németországban nagy sikert aratott a 24 hét, amely az idei Berlinale egyetlen német versenyfilmje volt. Az apát alakító Bjarne Mädel komikus színész, általában tévés szerepekben látható. A filmtámogatási procedúra során több szerkesztő is próbálta lebeszélni a rendezőt arról, hogy a vívódó apa szerepét komikus színészre bízza, de az eredmény meggyőző volt, és a kritika is úgy vélekedett: jó, hogy egy ilyen szerepben is kipróbálta magát végre. A női főszerepet többen is visszautasították, vagy azért, mert éppen várandósak voltak, vagy mert gyereket terveztek, vagy azért, mert már volt gyermekük. Mindannyian úgy érezték, személyes okokból nem szeretnék eljátszani ezt a szerepet. Végül az alkotók rátaláltak Julia Jentschre, aki sok más mellett 2005-ben Sophie Scholl szerepét játszhatta el Marc Rothemund filmjében, a Sophie Scholl – Az utolsó napokban. A 24 hetet Budapesten a német nyelvű filmek seregszemléjén, a Szemrevaló Filmfesztiválon mutatták be.

Bár a film bátran néven nevezi a dolgokat, a történetvezetésből érződik, hogy az alkotók tudták: vékony jégen járnak. Carl Gerber a film budapesti vetítése után egy Down-szindrómás gyermek édesanyjáról mesélt, aki a film berlini bemutatóján azzal jött oda hozzájuk: „Ezzel a filmmel megölték a gyerekemet.” Mintha az alkotók visszariadtak volna ettől: Astrid és Markus végül nem konkrétan a Down-szindróma, hanem a vele járó szívbetegség és a születés utáni fájdalmas műtétek miatt nem vállalják a gyermeket. Magát a Down-szindrómát teljesen elfogadhatónak ábrázolja a film: szimpatikus, teljes életet élő downosokkal találkozunk. Egy heves vitajelenetben odáig is eljutunk, ahogy a fogyatékkal élő ember elutasítása voltaképpen nem más, mint fasizmus.

A nézőnek az az érzése, hogy a film egyszerűen megkerüli a fogyatékkal élő gyermektől való félelem dilemmáját. Hiszen sokan egyszerűen azért nem vállalják a Down-szindrómás gyermeket, mert Down-szindrómás, más indokra nincs szükségük. Magyarországon is így végződik a felfedezett Down-szindrómás terhességek túlnyomó többsége. Azt viszont nyíltan mutatja be a film, hogy az abortusszal egy emberélet befejezéséről döntenek. A magyar mozik október 13-tól vetítik a filmet.