Hanem az elbeszélés miatt. A benzinkúton lakik a mozgássérült Zoli (Tzafetás Roland), aki az első jelenettől fogva egy történetet mesél a körülötte szinte bolygószerűen keringő szereplőknek (a lepusztult, időtlen táj és a vontatott narráció mellett ez a gesztus is erősen Tarr Bélára emlékeztet).
A sztori egy fiúról szól, aki a kutyáját viadalokra hordja, majd elbizakodottságában elveszti az állatot, és kis híján az életét is.
A filmen végigvonuló történet először példabeszédnek tűnik az életről mint küzdelemről, a nagyratörésről és a boldogság elérhetetlenségéről. Annál is inkább, hiszen az elsődleges cselekmény is erről szól. A Laci és az egyik lány, Marcsi (Kurta Niké) közötti vonzalom, illetve a sofőr és a kutas közötti feszültség brutális következményekkel jár, ami a szokatlanul nyers erőszakban élet és halál, szenvedély és szenvedés örök kérdéseit veti fel.
Az erőszaknál álljunk meg egy pillanatra. Ahogy a Kútban látjuk, magyar filmen (mostanában) nem nagyon jelent meg. Persze volt sok kegyetlen jelenet, de ilyen véresen egyszerű, az erőszak banalitását valami perverz hétköznapisággal bemutató film kevés született. És a kíméletlenség ügyetlen egyszerűsége valóban sokkoló.
Ám ez az ábrázolás legkevésbé sem öncélú. A mélyből előtörő dühöt, amely a szereplőket mozgatja, nem választhatjuk el a helyszíntől. A benzinkút a határon, két világ határán fekszik, közel a nyugati jóléthez, de mégis az élet kegyetlenebb oldalán. A hősök, hiába küzdenek ellene, beleragadtak ebbe a világba, tehetetlenségük pedig óhatatlanul is erőszakhoz vezet. És ez a motívum sokkal erőteljesebben idézi fel napjaink Magyarországát, mint például a film végén a lepusztult benzinkút mellett megnyíló Nemzeti Dohánybolt.
