Kevin Spacey játéka több mint zseniális, nem különben a feleségét, Claire Underwoodot alakító Robin Wrighté. A színésznő ráadásul – mintha csak a hideg, számító és kegyetlenül céltudatos karakterének bőrébe bújt volna – a sorozat készítőinél kiharcolta, hogy a nemi egyenlőség jegyében ugyanakkora honoráriumot kapjon egy-egy részért, mint filmbéli partnere. Nem kis siker az övé.
A szériában feltűnő karakterek kidolgozása, megjelenítése is tűpontos. Láthatunk a politikus főnökéhez az utolsó lélegzetével is hű titkosszolgálati embert, stábtagot, a sztori érdekében szó szerint mindenre kapható fiatal újságírót, könnyen korrumpálható nagyvállalkozókat és az uborkafára mind a tíz körmükkel felkapaszkodni akaró, sok esetben teljesen züllött, szétcsúszott ifjú pártkatonákat. Aki tehát részről részre követi a kibomló szálakat, könnyen megállapíthatja, hogy mindenhol jó, csak a washingtoni nagypolitika bugyraiban nem. Mert ha már csak a történet fele igaz volna, akkor is elég nagy bajban vannak az amerikaiak, s közvetve a világ. A sorozat ennek ellenére lebilincselő, nagyon érdemes nézni, már csak a témafelvetései miatt is. Hol látunk ugyanis olyan „valós fikciót”, amely ennyire keményen rántja le a leplet a mintademokráciaként kikiáltott amerikai rendszerről?
Miközben pedig a keményvonalas fanatikusok már a 2017 év elején érkező ötödik évadot várják (s a „lemaradás” miatt nem ildomos lelőni a fordulatokat), csak azon tűnődhetünk el, a magyar közmédia miért csak most kezdett bele a sorozat vetítésébe? Arról már nem is beszélve, a téma vajon freudi elszólás, netán üzenet-e a hazai pályának. Azt ugyanis csak remélni tudjuk, hogy a magyar „politikusutánzatok” meg sem próbálnak felhágni az underwoodi csúcsokra, ahonnan a vak komondor is csak ma született báránynak tűnik.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!