Rossz könyvekből nehéz jó filmet csinálni. Jó könyvekből szinte lehetetlen. És hogy mi van a kettő között? Dan Brown műveit számtalan kritika érte már. Az Angyalok és démonok, A Da Vinci-kód és Az elveszett jelkép hemzseg az ellentmondásoktól; tudománytalanok, és a legegyszerűbb összeesküvés-elméletek alapján blöffölik a sztorit. Mégis százmilliók olvassák világszerte. Eddigi utolsó könyve, az Inferno sem különbözik a korábbiaktól. Vagyis a harmadik adaptációként belőle készült filmnek is van esélye, hogy felmutasson valamit a Dan Brown-rejtélyből.
Tom Hanks ismét Robert Langdon bőrébe bújt. A szimbólumok professzora az illuminátus rend, az Opus Dei és a Sion-rend után egy újabb háttérhatalommal találja szemben magát. Enélkül elképzelhetetlen is lenne egy Dan Brown-történet. Hiszen ha csak annyi lenne a valóság, amennyit magunk körül látunk, akkor mi szükségünk lenne az amerikai szerzőre? Ám amíg létezik a titkos hatalom, amíg vannak gyíkemberek, amíg chemtrail hull a fejünkre, és amíg a menekült csecsemők pelenkájában is Soros György térképe lapul, addig rendületlenül olvassuk Brownt és társait, apró házi oltárba helyezzük Nógrádi György portréját, és Pataky Attila dalaira áldozunk előtte.
Langdon professzor egy kórházban ébred, nem emlékszik az elmúlt napokra, és még meg is akarják gyilkolni. Mivel nem maradhat bájos partner nélkül, egy olasz orvosnő (Felicity Jones) menti meg a gyilkos karmai közül. Együtt menekülnek a háttérhatalmak elől, hogy felkutassák a halálos vírus nyomát, amelyet egy őrült milliárdos szabadítana a világra. Hogy miért? Mert szerinte túl sokan vagyunk, és az emberiség csak úgy kerülhetné el a pusztulást, ha a Föld lakosságát megfeleznénk. Mindezt az ember iránti szeretetből, a nagyobb jó nevében. A vírushoz vezető nyomokat ismét festmények rejtik.
Ám ezúttal az alkotók még tovább mentek, és nemcsak képzőművészek, de Dante Alighieri emlékét is meggyalázták: a fertőzéssel ránk váró pokolban az Isteni színjáték első 33 éneke elevenedik meg. Ron Howard rendező horrorfilmekre hajazó képsorokkal érzékelteti, hogy milyen rossz lesz nekünk, ha Langdon nem találja meg idejében a vírust. Persze Tom Hanks – játsszon kivételesen bármilyen rosszul is – nem kudarcra termett, még akkor is meg kell mentenie a világot, ha rádöbben – hatalmas fordulat! –, hogy nem mindenki az, akinek mondja magát.
Sajnos azonban hiába zavarják végig a főszereplőket Firenzén, Velencén és Isztambulon, az Inferno szörnyen egyszerű, kiszámítható és unalmas film lett. Izgalmat csupán, mivel részben nálunk forgott, budapesti helyszínek és magyar színészek felbukkanása jelent. Az is érdekes, mennyire idejétmúltnak tűnik az egyetlen őrült milliárdos mítosza, aki a világ ellen tör. Talán azért, mert ha körbenézünk, sok száz őrültet látunk vezető pozícióban, akik mind a mi bőrünkre játszanak.
