Így például kísértetiesen hasonló szemszögből boncolgatta ezt a dél-afrikai Neill Blomkamp Elysium című mozija is. A Matt Damon főszereplésével három éve készült filmben a szupergazdagok egy űrbázison laktak, a szituáció pedig roppant hasonló, amit megfejeltek némi kiszipolyozó, „rabszolgamunkával”.
A 3% esetében egyébként legközelebbi párhuzamként – a fiatalok versengése miatt – Az éhezők viadala filmeposzt hozzák fel a brazil sorozatról írt kritikák. S ugyan kétségtelen bizonyos hasonlóság, Aguilera szériája a mikroközösségre fókuszál, az emberi viselkedés, reakciók mélyére próbál meg leásni. Ha ugyanis „elbuksz” a folyamaton, akkor életed végig a nyomor marad. S elkeseredésében van, aki csak az öngyilkosságban lát kiutat.
Ha szívünkre tesszük a kezünket, nem ismerős a szituáció? Hajsza a jobb oktatásért, az attól várt jobb életért, teperés a társadalmi piramis csúcsa irányába.
A brazilok pedig talán még kelet-európaiaknál is jobban érzik ezeket az óriási szakadékokat. A sorozat ugyanis abban a Sao Paulóban forgott, ahol, míg egy milliárdos kör magánhelikopterekkel flangál, hermetikusan elzárt lakóparkokban terpeszkedik, magánhadseregek védelmében, golyóálló limókban egy alternatív dimenzióban lélegzik, addig ugyanott százezrek élnek a pattintott kőkorszaki embernél is kiszolgáltatottabb nyomorúságban, bádogtanyák végeláthatatlan tengerében.
Ez a kettősség persze nem csak a dél-amerikai ország sajátja, a sztori (helikopter, zárt elitvilág) például a Pasa Parkra tekintve is igen ismerős lehet. S ha a lehetséges jövőt nézzük: a 2008-as gazdasági válság óta mintha a szakadék, a párhuzamos világok kiépülése nemhogy mérséklődött, hanem tovább nőtt volna, nem hiába indítottak már polgári engedetlenségi harcot (Occupy Wall Street) a világot szerintük „irányító” 1 százalék ellen.
