Gavrilo Princip már nem tudja, kit lőjön le

Periférialétről, közép-európaiságról mesél nekünk Danis Tanovic új filmje, a Halál Szarajevóban.

Ha a halál az egyedüli megoldás, akkor nem jó úton járunk. Jó út csak az lehet, amely az életbe vezet. Az igazak hősének, Dorának a felkiáltására rögtön érkezik is Annenkov válasza: „A mi utunk az életbe vezet, a többiek életébe.” A zsarnokság elleni lázadás ekként jelenik meg Camus művében: itt a jó, ott a rossz oldal? Kitervelni könnyű: jön a zsarnok a hintón, neve van, rangja, le kell lőni, dobni kell a bombát, és akkor hirtelen minden megváltozik. Le kell lőni Ferenc Ferdinándot, ki kell menni a hotel elé sztrájkolni, és akkor kiállásunk nem maradhat eredmény nélkül. Persze a Halál Szarajevóban elkeseredett szállodai alkalmazottait legfeljebb naivitásban, az elkeseredettség fokában hasonlíthatjuk a gyilkosságot választókhoz. Hiszen éppen velük szemben folyamodnak erőszakhoz újra és újra, szimbolikusan és annál konkrétabban a sztrájkot vezetni akaró emberekkel szemben. Nem a „zsarnok” tesz így, legalábbis nem a messzeségből érkező: a szarajevói szálló elnyomó tulajdonosa magasabb pozícióban van, de nyomorultan tengődik ő is, persze a hotel lokálját uraló verőlegényei nem kevésbé. Már kitervelni sem könnyű, kit kellene lelőni.

A Halál Szarajevóban az egyik legerősebb közép-európai alkotás, amelyet az utóbbi években láthattunk. Bár nálunk is készülnének Danis Tanovic filmjéhez hasonlók! Az Epizód egy vasgyűjtő életéből bosnyák rendezője éppen nincs egyedül: ott a 2009-es Slovenka (A Call Girl) Damjan Kozolétól, egész hasonló alapmotívumra épülve. Ott a soros uniós elnökség alatt figyelhettük meg a reménytelenségében a prostitúciót választó, egyre nehezebb helyzetbe sodródó lány találkozását a Brüsszelből érkező öltönyösökkel. Mit is várhatnánk: csak kihasználják a szerencsétlent.

A Halál Szarajevóban szokatlanul erős, metaforikus jeleneteiben ugyanezt látjuk: az elegáns franciát, aki az első világháború kirobbanásának századik évfordulóján tartott beszédét gyakorolja. Beszéljünk Srebrenicáról, Karadzicról – emeli meg a hangját, hogy aztán következetesen Gabrielo Principnek nevezze a merénylőt. „Várjunk csak, nem is, Princip szerb” – zárja rövidre a vitát, amelyet egy riporter hölgy és Princip kései örököse folytat egymással. Jelesül: ki a szerb, ki a bosnyák; hős, avagy bűnöző-e Ferenc Ferdinánd gyilkosa? Az indulatos férfit éppúgy Gavrilo Principnek hívják, mint az egykori diákot, és ő sem éppen a vagyonosabb társadalmi rétegből érkezik. „Kit lőne le ma Princip? Talán önt, a riportert? A média azt biztos felkapná” – tanakodik a férfi, persze nem tudja, mi értelme volna bárkit is megölni. Halálbüntetésre lenne szükség – veti fel azért a biztonság kedvéért. Mi változna egyáltalán? Nem tudja ő sem, a két hónapja fizetést nem kapó, sztrájkra készülő alkalmazottak sem. A színfalak mögött csúszik le mindenki, miközben látványosan vitáznak a száz évvel korábbiakról, szerbségről, arról, ki a nagyobb fasiszta: kellenek az álviták, kell az ideológia, hogy az ember ne őrüljön bele végleg a kilátástalanságba.

Hotel Europa – itt vagyunk, ide érkeznek a nyugati vendégek, halljuk, hogy itt szállt meg korábban Richard Gere és Angelina Jolie is. És itt rohangálnak fel-alá ezek az elveszett emberek: az egyszer végre helyesen cselekedni akaró édesanya, a kétségbeesett, állásáért küzdő lánya, a drogos alkalmazott és a bárdolatlan, nihilbe csúszó igazgató. Eközben a vendég csak szaval franciául, a képernyőről meg ketten figyelik, bár egy szavát sem értik a helybeliekről szóló, nagyívű beszédét gyakorló férfinak.

Tanovic talán legjobb filmjét készítette el, méltán díjazták Berlinben is.