Harry Potter nélkül is működik a varázslat

A történet sokkal inkább tud működni így, hogy végre nem egy kész regényt kellett adaptálni.

Működött a varázslat. Mostanra jutottunk el odáig, hogy a Harry Potter-világ bővülése valóban kézzel foghatóvá vált: megérkezett a mozikba az első előzményfilm, a Legendás állatok és megfigyelésük. Közben a nyolcadik Potter-sztori is elkészült, igaz, színdarab formájában, és már magyar fordításban kapható: mondhatjuk így, hogy a széria lassacskán egy újabb szintre emelkedik. A számtalan könyvet, nem hivatalos sztorit, karaktert megért Star Wars-világ persze még mindig hatalmasabb, de idő kérdése minden. És elvégre itt J. K. Rowlingra hárul főként a feladat, hogy univerzumát bővítse, annak határait térben is időben is feszegesse. Élénk fantáziája továbbra sem hagyta cserben őt.

A Legendás állatok és megfigyelésük tankönyvet Harry Potterék használták a sorozatban, hogy aztán J. K. Rowling a fiktív művet a valóságban is megírja. Két aprócska kis kötet született, egyik ez volt, míg a másik A kviddics évszázadai: a könyvek magyar fordításban is megjelentek aztán. A szerzői jogokról Rowling egy alapítvány javára lemondott, de persze világát ettől még nem engedte: a filmváltozat forgatókönyvét is ő maga jegyzi. Volt is vele munkája bőven, hiszen eredetileg tényleg tankönyvet, nem pedig regényt írt: bár a fiktív művet jegyző Göthe Salmander kalandos életéről értesülhettünk, ilyen részletességgel nem hallhattunk még róla.

A filmet egy spin-off széria első részének szánják, J. K. Rowling már meg is említette: öt rész érkezhet összesen. Szükség is lesz erre, hiszen karakterek szempontjából nagyon az elején járunk még. Mondhatni, egyedül Salmanderről tudunk meg többet is, értesülünk múltjának egyes részleteiről. Olyan érzésünk támadhat, mint a Star Wars legutóbbi epizódja, Az ébredő Erő esetében: itt-ott elejtenek egy morzsát, hogy több van a szereplőben, de a karakter egyelőre csak ígéret marad. Annak viszont tökéletes a láthatóan sebeket hordozó, visszahúzódó Salmander alakja, aki egyik pillanatban még egy szétszórtabb figurának tűnik, hogy aztán váratlanul akcióhőssé avanzsáljon. De hát maga Harry Potter is ilyen volt, nem?

A karakterhasonlóságok néha azért már zavaróak: mintha női főhősünkből is egy új Hermionét építenének fel. Előbb már-már idegőrlő Katherine Waterston karakterének fontoskodása, rendőrködése, hogy aztán fokozatosan jusson közel a nézők szívéhez. Szinte már látjuk a szemünk előtt, ahogy a harmadik részben már ő maga fog törvényt szegni társai elismerő-csodálkozó pillantásai mellett. Waterston ugyanakkor beleadhatna többet is, ahogy Eddie Redmayne sem hozza azt a szintet, mint Stephen Hawking megformálásakor (A mindenség elmélete). Ugyanazt az egy arcát adja így többnyire: félrebillenti a fejét, kedvesen mosolyog, de érezteti azért, hogy tudna többet is.

A Potter-széria előtt hetven évvel játszódó történet viszont sokkal inkább tud működni így, hogy végre nem egy kész regényt kellett adaptálni: az író újra elengedhette magát, és már filmben gondolkozva szőhette a cselekmény szálát. Szükség is volt erre: a Harry Potter-sorozatnál időnként azért fájóak voltak a kihagyások, a rajongó rendre azt nézte, mi maradt megint ki, hogy lesz így érthető az egész. A varázs, lám, Potterék nélkül is működik az előzményfilmben: olyanokat ismerhetünk meg ráadásul (Salmander mellett a főgonosz Grindelwaldot, Voldemort nagy elődjét, valamint beszélnek egy Lestrange-rokonról is), akikről eddig csak hallomásból tudtunk.

David Yates rendezőtől pedig már megszokhattuk a sötétebb tónust: míg a Potter-sorozat első két részéből még Chris Columbus készített családi filmet, addig a harmadiktól már egy nyomasztóbb világba csöppenhettünk. Főként köszönhető volt ez a harmadikat rendező Alfonso Cuarónnak, és az ötödiktől beszálló Yatesnek. A mágikus hangulathoz szükség is van erre, és talán most csúcsosodik ez ki: a varázsképességét elfojtani már nem tudó kislánynak rontó nő konkrét horrorjelenetet hoz vér és explicit erőszak nélkül.

Jó lesz ez.