A karakterhasonlóságok néha azért már zavaróak: mintha női főhősünkből is egy új Hermionét építenének fel. Előbb már-már idegőrlő Katherine Waterston karakterének fontoskodása, rendőrködése, hogy aztán fokozatosan jusson közel a nézők szívéhez. Szinte már látjuk a szemünk előtt, ahogy a harmadik részben már ő maga fog törvényt szegni társai elismerő-csodálkozó pillantásai mellett. Waterston ugyanakkor beleadhatna többet is, ahogy Eddie Redmayne sem hozza azt a szintet, mint Stephen Hawking megformálásakor (A mindenség elmélete). Ugyanazt az egy arcát adja így többnyire: félrebillenti a fejét, kedvesen mosolyog, de érezteti azért, hogy tudna többet is.
A Potter-széria előtt hetven évvel játszódó történet viszont sokkal inkább tud működni így, hogy végre nem egy kész regényt kellett adaptálni: az író újra elengedhette magát, és már filmben gondolkozva szőhette a cselekmény szálát. Szükség is volt erre: a Harry Potter-sorozatnál időnként azért fájóak voltak a kihagyások, a rajongó rendre azt nézte, mi maradt megint ki, hogy lesz így érthető az egész. A varázs, lám, Potterék nélkül is működik az előzményfilmben: olyanokat ismerhetünk meg ráadásul (Salmander mellett a főgonosz Grindelwaldot, Voldemort nagy elődjét, valamint beszélnek egy Lestrange-rokonról is), akikről eddig csak hallomásból tudtunk.
David Yates rendezőtől pedig már megszokhattuk a sötétebb tónust: míg a Potter-sorozat első két részéből még Chris Columbus készített családi filmet, addig a harmadiktól már egy nyomasztóbb világba csöppenhettünk. Főként köszönhető volt ez a harmadikat rendező Alfonso Cuarónnak, és az ötödiktől beszálló Yatesnek. A mágikus hangulathoz szükség is van erre, és talán most csúcsosodik ez ki: a varázsképességét elfojtani már nem tudó kislánynak rontó nő konkrét horrorjelenetet hoz vér és explicit erőszak nélkül.
Jó lesz ez.
