Csalódást kelt a Tapló Télapó 2.

Az alapötlet folytatásában ennél jóval több muníció is lehetett volna.

Tizenhárom év mégiscsak sok idő. Épp ennyi idő telt el az Igazából szerelem óta, második rész pedig sehol, ellenben a Tapló télapóból rejtélyes módon elkészült a folytatás. Az alkotóknak, ezúttal Mark Waters rendezőnek (Bajos csajok) feltehetően nem szóltak, hogy kellene ellenpontként egy még giccsesebb, még érzelmesebb romantikus vígjáték, hogy fekete komédiájuk működni tudjon. Habár ebben is kételkedhetünk: ezerszer inkább Richard Curtis filmjének humora, mint a folytatásé.

Miközben az első rész prosztósága üdítő élmény volt 2003-ban, most időnként azért már elbizonytalanodunk, nem épp egy Wayans-filmre ültünk-e be véletlenül. Esetleg a harmadik részt rendezhetnék már tényleg a paródiák koronázatlan királyai, és játszhatnák felváltva a bűnöző törpét (Marcus – Tony Cox), úgy tényleg minden a helyére kerülne.

Sajnos az ötlet épp annyira friss, mint a Bajos csajok 2.-é lenne, amelyben egy nagy sulitalálkozó keretében visszatérnének Lindsay Lohanék, és épp ugyanott folytatnák az áskálódást, ahol abbahagyták. Bár Rossz anyák címmel ezt valójában idén már elkészítették, és még az is üdítőbb volt, mint Billy Bob Thornton lecsúszott Mikulásának a nagyvászonra való visszatérése. Bár épp az ő játéka az egyetlen, ami időnként elviszi a hátán a filmet: életuntsága még mindig utánozhatatlan. Igaz, olyan jó szövegei már kevésbé akadnak, mint az első részben, ahol elhangzott tőle a klasszikus fejtegetés: végre jónak érezhette magát, miután szétvert pár gyereket. (Akik az immár felnőtt Brett Kelly karakterét terrorizálták.) Ezúttal marad Marcus szívatása, és valljuk be: másodjára már igencsak fárasztó, milyen változatosan tudnak a férfi méretein poénkodni. Remek új humorforrásként szolgál viszont Willie (azaz Thornton) édesanyjának megjelenése: őt Kathy Bates alakítja, és helyenként igen parádés játékra képes, bár többet ki lehetett volna belőle is hozni.

De a lényeg mégiscsak az, hogy a korábban akár eredetinek is mondható ötletet nem igazán sikerült eredeti módon újrafogalmazni, miként mondjuk a Rossz szomszédság második részénél arra képesek voltak Seth Rogenék. A Tapló Télapóban ennél jóval több muníció is lehetett volna, de feltehetőleg inkább biztosra akartak menni, és a már egyszer sikerre vitt brand erejében reménykedtek. Tizenhárom év elteltével viszont ez még inkább csalódást kelt. Leginkább csak a South Park friss évadának üzenetére tudunk gondolni: hogy a nosztalgiát olyan fontos tényezőként veszik, hogy azt várják, az emberek megkönnyebbülnek majd. Lám, Billy Bob Thorntonék lecsúszott Mikulása ugyanott tart, a világ semmit sem változott, jó újra visszatérni a biztos pontokhoz.

Csakhogy a moziból kilépve fogja keserű csalódás érni azokat, akik tényleg azt hiszik, hogy ugyanabban a folyóban maradhattak másodjára, és továbbra is. Vagy egyszerűen csak tudni kellene, mit és hogyan érdemes megismételni: Lauren Graham például a Szívek szállodájával tért vissza, helyette pedig ezúttal megkapjuk Christina Hendrickset. Csak reméljük, hogy ebben az a szempont nem játszott szerepet, hogy nyolc évvel fiatalabb Grahamnél. A történetet fiatalíthatták volna inkább: ahogy a The Guardian kritikusa is írta, míg Terry Zwigoff első részének volt egy mocskos, züllött bája, addig az idei már csak olyan, mint a bulira későn beeső, csatakrészeg és senki által nem kedvelt nagybácsi. Kár érte.