Az Én, Daniel Blake aligha számíthat ilyen sikerekre, és ez nem a film hibája. Ken Loach mindent elkövetett, hogy a lehető legplasztikusabbá formálja a főhőseit, és hogy minél alaposabban bemutassa a kíméletlen bürokráciát. Sajnos azonban néha túl sokat is tett ennek érdekében. A rövid életképekként felvillanó, majd lassan elsötétülő jelenetek – mintha valóban egy-egy hosszabbra nyújtott szempillantás lenne – gyakran didaktikussá válnak. Mintha a rendező szemernyi kétséget sem szeretett volna hagyni a nézőben afelől, hogy az állami rendszerek tökéletesen személytelenné váltak, és egyetlen céljuk az, hogy elveszejtsék az állampolgárt.
Daniel mint egy 21. századi északkelet-angliai Kohlhaas Mihály küzd a hatalommal, története azonban nem válik példabeszéddé. A személyes vereségek és talpra állások az egyén szintjén maradnak, és nem lesznek általános társadalmi jelenséggé. Jobb esetben. Ha ugyanis úgy nézzük Ken Loach filmjét, mint amelynek az egyetlen célja, hogy megmagyarázza, mi történik Nagy-Britanniában napjainkban, akkor borzasztóan leértékeljük az alkotást.
Ezzel pedig elkövetjük ugyanazt a hibát, amelyet a saját fensőbbségük tudatában hatalmasat bukott politikusok: nem vesszük észre az embert a történetben. Daniel Blake tragédiája elsősorban Daniel Blake tragédiájaként érthető, és nem egy tömeg küzdelmeként az elnyomó állammal. Ám ha meglátjuk az egyetlen embert, és megértjük, hogy akárcsak ő, ebben a küzdelemben mindannyian egyedül vagyunk, akkor feltűnnek a háttérben a többiek, és akkor talán akad valaki, aki segítő kezet nyújt a másiknak.
###HIRDETES2###
