Most láthatjuk, mi okozta a brexitet! Magyarázatot kapunk rá, hogyan nyerhette meg Donald Trump a választást Amerikában! Megismerhetjük a kisemberek nyomorúságát, és így végre megértjük, mi zajlik körülöttünk a világban – ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel örvendeztek világszerte az Én, Daniel Blake című filmnek, amely csütörtök óta látható a magyar mozikban. Ken Loach a cannes-i filmfesztiválon idén tavasszal Aranypálmát nyert alkotása azonban semmire sem ad választ.
Csupán kérdéseket vet fel. Nem segélykiáltás, ám arra tökéletesen alkalmas, hogy elgondolkodtassa a nézőt, hogy felnyissa a szemét. Sajnos azonban ez csak film, ezért a hatóköre csupán addig tart, amíg az ember ki nem ér a moziból az utcára. Így a ráébresztés mellett akár meg is nyugtathatja a nézőt: micsoda dráma, micsoda emberi tragédiák, milyen jó, hogy nekem futja a mozijegyre!
Az angliai Newcastle-ban élő ács, Daniel Blake (Dave Johns) közel jár a hatvanhoz, amikor egy szívroham után az orvosok nem engedik vissza dolgozni. Ám – bár a józan ész ezt diktálná – munkanélküli-segélyt sem kap, mert újra és újra eltéved az angol szociális ellátó rendszer bürokratikus labirintusában. Akármerre fordul, falakba, vagy hogy még tragikusabb legyen, élő emberekbe ütközik, akiket tökéletesen hidegen hagy az ő problémája, csupán a szabályokat akarják minél szigorúbban betartatni.
A férfi a segélyközpontban találkozik Katie-vel (Hayley Squires) és két kisgyermekével, Daisyvel (Briana Shann) és Dylannel (Dylan McKiernan). A fiatal nő szintén a rendszer áldozatává válik. Londonból költözött az északkelet-angliai nagyvárosba, hogy lakáshoz jusson és munkát találjon, hogy eltarthassa a gyerekeit. Ehhez azonban, mint kiderül, nem elég az akarat. Daniel magától értetődő módon, minden ellenszolgáltatás reménye nélkül segít a nőnek, miközben saját magát is igyekszik a felszínen tartani.
Kálváriájukat Ken Loach megejtő természetességgel mutatja be. A nyolcvanéves rendező, aki vélhetően ezzel a filmmel búcsúzott a közönségtől, pályafutása során számtalanszor bizonyította, kevesen értik meg és ábrázolják nála hatásosabban az elesettek, a segítségre szorulók, a szegények és megnyomorítottak világát. 1966-os Cathy, gyere haza című tévéfilmjében azt mutatta be, hogyan szegényedik el és válik hajléktalanná egy fiatal pár. A mű óriási hatással volt a közönségre, és nem csupán esztétikai értelemben változtatott a dolgokon: a következő évben Angliában létrehozták a hajléktalanokat segítő Crisis nevű szervezetet.
Az Én, Daniel Blake aligha számíthat ilyen sikerekre, és ez nem a film hibája. Ken Loach mindent elkövetett, hogy a lehető legplasztikusabbá formálja a főhőseit, és hogy minél alaposabban bemutassa a kíméletlen bürokráciát. Sajnos azonban néha túl sokat is tett ennek érdekében. A rövid életképekként felvillanó, majd lassan elsötétülő jelenetek – mintha valóban egy-egy hosszabbra nyújtott szempillantás lenne – gyakran didaktikussá válnak. Mintha a rendező szemernyi kétséget sem szeretett volna hagyni a nézőben afelől, hogy az állami rendszerek tökéletesen személytelenné váltak, és egyetlen céljuk az, hogy elveszejtsék az állampolgárt.
Daniel mint egy 21. századi északkelet-angliai Kohlhaas Mihály küzd a hatalommal, története azonban nem válik példabeszéddé. A személyes vereségek és talpra állások az egyén szintjén maradnak, és nem lesznek általános társadalmi jelenséggé. Jobb esetben. Ha ugyanis úgy nézzük Ken Loach filmjét, mint amelynek az egyetlen célja, hogy megmagyarázza, mi történik Nagy-Britanniában napjainkban, akkor borzasztóan leértékeljük az alkotást.
Ezzel pedig elkövetjük ugyanazt a hibát, amelyet a saját fensőbbségük tudatában hatalmasat bukott politikusok: nem vesszük észre az embert a történetben. Daniel Blake tragédiája elsősorban Daniel Blake tragédiájaként érthető, és nem egy tömeg küzdelmeként az elnyomó állammal. Ám ha meglátjuk az egyetlen embert, és megértjük, hogy akárcsak ő, ebben a küzdelemben mindannyian egyedül vagyunk, akkor feltűnnek a háttérben a többiek, és akkor talán akad valaki, aki segítő kezet nyújt a másiknak.
###HIRDETES2###
