Nincs egyszerű válasz a migrációra

A Fekete kefe rendezője, Vranik Roland vígjátékot akart, de végül dráma lett Az állampolgár című filmje.

Ha migrációról, menedékkérőkről, menekültekről beszélünk, akkor általában trendekről, számokról és politikai döntésekről van szó, nem egyénekről. Ez a személytelenség eltakarja az emberi szempontot, de nemcsak ez a baj, hanem az is, hogy közben a legtöbben nem látjuk át, mi történik a migráció és a menedékkérők kapcsán a gyakorlatban. Nem látjuk be az utakat, amelyeket a jog és az állami intézmények útvesztőiben bejárnak. Ezeket az útvesztőket kibogozni sokszor a szakemberek számára is komoly feladat. A közéletben talán a legfontosabb téma lett az elmúlt években a migráció, ám a számháború és a politikai-ideológiai állásfoglalások keveset árulnak el arról, hogyan működnek a dolgok a valóságban.

Ilyen körülmények között elég nehéz megszabadulni a jól bejáratott kliséktől. Az eddig egy vígjátékot (Fekete kefe) és egy filmdrámát (Adás) jegyző filmrendező, Vranik Roland is elismeri, hogy előítéletekkel kezdtek neki Az állampolgár című filmnek. A kezdeti tervtől, hogy klasszikus vígjátékot forgassanak, hamar eltértek. Úgy döntöttek, inkább a menedékkérők szemszögéből mutatják be a magyar társadalom idegenellenes, sőt rasszista vonulatait. A rendező a film premier előtti vetítésén őszintén bevallotta, hogy ez a magyarságkép nem igazolódott be, amikor elkezdtek beszélgetni a Magyarországon menedéket kérő vagy menedékre lelt emberekkel.

Nem számoltak be bántalmazásokról, kedvesnek találták a magyarokat, és Magyarországot is megkedvelték. Ez arra sarkallta az alkotókat, hogy egy Magyarországra beilleszkedni próbáló nigériai férfi történetén keresztül próbálják elbeszélni ezt az összetett valóságot, amelyben nem egy befogadást elutasító társadalom és egy boldogulni igyekvő menedékkérő áll egymással szemben, vagy fordítva, inkább egy egyén összetett és nagyon nehéz útjáról van szó addig a pontig, amíg megkapja vagy nem kapja meg a magyar állampolgárságot – ez nem derül ki, ám előbb-utóbb mindenképpen el kell döntenie, hogy képes-e kötődni Magyarországhoz.

A hétfői vetítés a Menedék Migránsokat Segítő Egyesület filmklubján jóval megelőzte a január 26-i mozibemutatót, így nem lenne ildomos részleteket elárulni a történetről. Az viszont talán nem titok – már az előzetesből is sejthető –, hogy az alkotókra erősen hathatott Rainer Werner Fassbinder A félelem megeszi a lelket című legendás filmje.

Ez a gyanú a mozit nézve be is igazolódik: a szerelmi szál a történetben Wilson, az állampolgárságért folyamodó biztonsági őr és Mari, az idősödő, rossz házasságban élő magyartanárnő között szövődik, ami nagyon hasonló Fassbinder filmjében Emmi és Ali szerelméhez. De még a Marit alakító Máhr Ági is hasonlít is egy kicsit a Fassbinder filmjében játszó német Brigitte Mirára, és időnként mintha a kosztümök, a képi világ, a gesztusok, sőt a pár színészi alakítása is rájátszana Fassbinder filmjének hangulatára. Főleg, hogy igazán nem derül ki, mikor játszódik a film. 

Wilson is nagyon hasonlít Alihoz: szorgalmas, törekvő bevándorló, aki mégis szorongások közepette éli az életét, nem is tehet másként, hiszen a honvágy és a múltbeli traumák leküzdése, az új nyelv és új kultúra megtanulása akkor is óriási feladat lenne, ha egy szuperbefogadó, hipertoleráns társadalommal volna dolga az illetőnek, ami nyilván közel sincs így, ez a filmben is megjelenik, csak éppen nem ez áll a középpontjában. A rendező azt mondja: képzeljük el, hogy nekünk kell Nigériában megtalálni a helyünket nyelvtudás és baráti-rokoni segítség nélkül. Vajon talpra állnánk néhány hónap alatt?

A főszerepet a bissau-guineai közgazdász, villamosvezető, amatőr színész dr. Cake Baly Marcelo játssza, és rendkívül jól alakítja Wilsont. Nem lehet panasz az iráni menedékkérőt megformáló Arghavan Shekarira sem, aki mögött egyébként szintén sikeres integrációtörténet van, igaz, ő soha nem volt menedékkérő, hanem egyetemre érkezett Magyarországra, és itt ragadt. Bár végül nem vígjáték lett, a film azért kiaknázza a beilleszkedés döccenőinek humoros oldalát is, a nyelvi nehézségek és kulturális különbségek mélységei viszont kevésbé tárulnak fel, inkább a rendszer és az ember, a mindig személytelen adminisztráció és az egyéni sors kerül szembe egymással a filmben.

Az egyéni sorsoknak ezek a véletlenszerű találkozásai döntik el végül a legfontosabb kérdést is: hogy lesz-e Wilsonból állampolgár, és ha igen, hogyan.