Az autóban ülve az önzés és az agresszió különös elegye lép életbe. Miként a volán mögött ülve tekintünk másokra, hasonló lehet ahhoz, ahogy a kommentfalakon tesszük: teljesen anonim szituációban üvölthetjük le a másikat, valódi bevonódástól nem kell tartanunk. Erről beszélt legalábbis nemrég a The Guardiannek adott interjújában Charlie Kaufman, a hazánkban sajnos be nem mutatott Anomalisa rendezője. Az év egyik legjobb filmje magányról, elidegenedettségről mesél: látszólag messzebb nem is állhatna tehát az év másik legjobb filmjétől, a Damien Chazelle-féle La La Landtől. A Hollywood fénykorát megidéző musical elején egy autópályán vagyunk, a kocsikban átkozódók pedig váratlanul kiugranak autóikból és közösen dalolnak a reménykeltő jövőről. Alan Parker A hírnév című filmje juthat eszünkbe a siker felé menetelni kívánókról, akik gombnyomásra pattannak vissza autóikba, és várnak tovább sorukra. És hopp, Emma Stone máris beintett Ryan Goslingnak két romantikus sláger között.
Roppant különös filmmel állt elő az elsöprő sikert aratott Whiplash rendezője. Látszólag A némafilmes nyomdokain haladva idézi meg Hollywood, az Egyesült Államok és egyáltalán úgy minden fénykorát. Miért szitokszó számodra, hogy valami romantikus? – kérdezi dühösen a film elején a feltörekvő dzsesszzongorista, Sebastian (Gosling), mire érkezik a válasz, hogy a befizetetlen csekkek nem túl romantikusak. A Kaliforniai álom nagy mutatványa, hogy mégis sikerrel hiteti el: középpontjában nem utóbbi, jóval inkább a romantika apológiája áll. Hogy színes-szagos, zenés-táncos mutatványa a nosztalgia hullámait meglovagolva bizonyítja számunkra: vannak még biztos pontok az életben. Ha nagyon akarjuk, bármit el tudunk érni. Álmaink valósággá válhatnak.
A látszat ellenére nagyon is találó a bárgyú magyar cím: a La La Land középpontjában az álommotívumot találjuk s annak boncolgatását, hova is érdemes helyeznünk legmélyebb vágyainkat. Tudod, mennyire frusztráló, ha az ember kiönti a másiknak a legbensőbb kreativitását, az pedig nem érti meg? – vág vissza dühösen az Éjszakai ragadozók Edwardja a feleségének Tom Ford idei remekművében. Nos, Damien Chazelle művében a probléma látszólag könnyebben kiküszöbölhető. Az elején tisztázzuk, hogy utálom a dzsesszt – sokkolja az elején Mia (Emma Stone) társát, hogy aztán hamarosan mégis megszeresse azt s a közös, újra és újra előkerülő dallamukat. S hogy beleszeressen a másik álmába.
Álomszerűen szeretnek egymásba hőseink is, hogy aztán meneteljenek is előre álmaik megvalósításában: irány a színpad, dzsesszre és színészkedésre fel! A csodás díszletelemek közt viszont felsejlik a valóság: hőseink a Haragban a világgal vetítésére ugranak be a békebeli moziba, hogy aztán Sebastian zenekarának videója már a YouTube-on gyűjtse a kattintásokat. Hősszerelmeseink a planetárium csodás díszletei közt szárnyalnak a csillagok között, nem sokkal később viszont a sikerületlenség és az elbizonytalanodás kényszeríti vissza őket a földre.
Sleep című munkájában Andy Warhol ironikusan mutatta be, hol is érdemes keresni valójában álmainkat. Öt és fél órás filmjében egy beállításban szemlélhettük közeli barátját alvás közben. Ezzel szemben hirdették Hollywood klasszikusai is: álmainkat a valóságban kell kergetnünk, ha eléggé akarjuk, akkor megvalósíthatjuk őket. Dzsesszzongoristák lehetünk, létrehozhatjuk klubunkat, színésznőként mozifilmek plakátjain szerepelhetünk! Fáradságos a küzdelem, de végül minden a miénk lehet, áldozataink pedig csak bukkanóként maradnak meg, afféle emlékként, amik csak építettek minket.
Nos, a La La Land minden látszat ellenére mintha mégsem igazán ezt üzenné. A film végén látható gyönyörű álomjelenet káprázata az egész művet bevonhatja, pedig egyértelmű: nosztalgikus reménykeltésről itt valójában szó sincs. A ragyogó felszín mögé tekintve rádöbbenhetünk: Chazelle elképesztő hitelességgel mesél életünkről, meg nem valósult álmainkról, vívódásainkról és folyamatos (el)vágyódásunkról. Boldog, édes, napfényes energiabomba, ami feltölthet minket a téli zimankó idején is – szólt a kritikusok egyöntetű megállapítása. Sőt, a The Guardian szerzője, Sarah Crompton még azt is megállapította: a film keserédes szépsége a tökéletes ellenszer a körülöttünk lévő világgal szemben, és Donald Trump közelgő elnöksége elől a leginkább a mozitermekbe érdemes menekülni.
A teljesen komolyan megfogalmazott gondolat árulkodóbb nem is lehetne: nem vitás, ismét csak egy álomvilággal állunk szemben. És nyilván szép számmal akadnak is, akik a Mennyit ér egy ember? és az Én, Daniel Blake valósága helyett továbbra is egy másikban léteznének, egy épp olyan megnyugtatóban, mint amiről Susan Morrow kollégája is beszélt az Éjszakai ragadozók elején. Abban, ahol Ryan Gosling mosolyog ránk a zongora mögül a klubban, amit valamiért mégsem Chicken Porternek hívnak.
Az Egyesült Államok fénykorának népszerű, csillogó-villogó filmjei valójában épp arra szolgáltak, mint ma a szuperhősmozik és young adult varázslatok. A harmincas évek gazdasági válságának idején lehetett menekülni Fred Astaire-hez, ma pedig lehet a világot újra és újra megmentő szuperhősökhöz. Chazelle-hez viszont nem érdemes, mert ha menedéket keresünk, könnyen még levertebben fordulhatunk ki a moziból. Ha viszont szépséget, varázslatot, fantáziát, arra már jóval biztosabban rálelhetünk.
