Persze végig csak emlékekről van szó, amelyek a mai leszármazottakon keresztül az Animus nevű gépezet segítségével elevenednek meg. A történet szerint ugyanis a genetikai kódunk magában hordozza őseink cselekedeteit is, amelyek felidézhetők, az Animust használva vizuálisan megjeleníthetők, tehát rögzíthetjük is azokat, s segítségünkre lehetnek a hőn áhított ereklye felkutatásában.
Ez az ötlet roppant merész, egyúttal népszerű, hiszen a játékból eddig mintegy százmillió példányt adtak el, s most film is készült belőle. A Justin Kurzel rendezésében és mások mellett Michael Fassbender, Marion Cotillard, valamint Jeremy Irons főszereplésével készült, nemrég bemutatott alkotás látványosnak látványos, hozza a videojáték sejtelmes hangulatát, de így elsőre valahogy az az érzése támad az embernek, mintha egy picit kilúgozták volna az egészet. Az effektekkel tényleg nem spóroltak, Fassbender is rendesen kigyúrta magát az akrobatákat megszégyenítő házfalakon, tetőkön pattogáshoz, mégis, a hiányérzet ott savanyodik a szájszegletben.
A miértre persze nehéz válaszolni. Az biztos, hogy a játék fanatikusai joggal tehetnek szemrehányást, amiért az alkotók nem az első rész olyan helyszíneire vitték a történetet, mint a középkori Jeruzsálem, Damaszkusz vagy épp Akkó vára. Mondjuk, a lassan hat éve tomboló szír polgárháború, és az Iszlám Állam ámokfutásának árnyékában mindenképp vitatott üzenet lett volna a gonosz, elvetemült keresztények ellen harcoló síita testvériség történetét épp Szíriába helyezni. Így maradt a spanyol rekonkviszta időszaka, 1492, az utolsó hispániai arab erőd, Granada ostroma, ám a „templomosok” itt se a jófiú szerepében tetszelegnek. Az ellenfél meg nem muszlim, hanem mór „zsoldban” álló spanyolok, mint azt Fassbender Aguilar de Nerha karaktere is bizonyítja. Így, ahogy a játékban, úgy a filmben sem a muszlim–keresztény, mint inkább a hataloméhes „gonosz” és az ármánykodó, a gyilkosságoktól sem visszariadó „jó” szembenállása a hangsúlyos.
