Jézus mobiltelefonon üzen nekünk?

Tiltólista, robbantás, blaszfémia – a Krisztus életéről készült filmek sokszor okoztak közfelháborodást.

Múlt hét csütörtökön mutatták be a mozikban a #Jézus – Apám nevében című magyar filmet. A kis költségvetésű, állami támogatás nélkül készült produkció merész vállalkozás volt: Krisztus történetét az internet, a mobiltelefonok és az automata fegyverek korába helyezte. Roczó-Nagy Zoltán forgatókönyvíró-rendező az evangéliumok szöveghű feldolgozását végezte el, ám sajnos a passió modernizálása teljesen következetlen maradt. Hiába egyértelmű az üzenet, hogy Jézust a modern korban is meghallhatjuk, a megvalósításnak köszönhetően a film jobban emlékeztet egy sci-fire, mint a kereszténység legfontosabb történetére. Ezzel pedig tökéletesen elvész a mondanivaló. Kicsit szigorúbban fogalmazva, akár még blaszfémikusnak is tarthatjuk az alkotást.

Nem könnyű Jézus életét filmvászonra vinni. Ennek ellenére a mozgókép kezdetei óta próbálkoznak vele a rendezők. Több felejthetetlen mű mellett rengeteg giccsbe hajló, üres feldolgozás született, és természetesen számtalan botrányos alkotást is bemutattak. Volt, amikor egy-egy premier elleni tiltakozás erőszakos cselekedetre sarkallta a hívőket, még bombát is robbantottak Jézus filmes megjelenítése miatt, jó pár mű pedig egyes országokban a mai napig tiltólistán van.

A francia Pathé stúdió 1902 és 1905 között készítette el a Jézus Krisztus élete és szenvedéstörténete című rövid jelenetekből álló produkcióját, amely inkább volt művészi tabló, mint hagyományos értelemben vett film. A korai mű felhasználta az alig néhány éves médium minden újdonságát: a látványra és a speciális effektekre koncentrálva mutatta be Jézus életét.

Cecil B. DeMille alkotása, az 1927-es Királyok királya már egészen másként nyúlt Krisztus életéhez, a mű a némafilmkorszak legjelentősebb Jézus-filmje volt. A két és fél órás, monumentális filmeposzt az amerikai filmintézet később a leginspirálóbb filmek százas listájára is felvette. Igaz, már ez is kavart egy kisebb botrányt, ám ez nem Krisztus ábrázolásával, hanem a forgatókönyv plágiumvádjaival függött össze.

Minden idők egyik legszebb bibliai témájú filmje Pier Paolo Pasolini Máté evangéliuma című alkotása. Az ellentmondásos megítélésű rendező, aki magánélete, politikai nézetei és művészete miatt folyamatosan a támadások kereszttüzében állt, egy neorealista dráma és egy éteri vízió tökéletes keverékét alkotta meg. A baloldali, homoszexualitását nyíltan vállaló művész filmjét egyöntetű elismerés fogadta, a Vatikán által összeállított filmes listán is előkelő helyet foglal el. Pasolini Jézus szerepére egy tizenkilenc éves katalán színészt választott, aki később alig tűnt fel filmen, ez a szerepe azonban példaértékűnek bizonyult a Jézus-ábrázolások sorában.

Egy évvel Pasolini remekműve után mutatták be George Stevens A világ legszebb története című munkáját, amely az olasz rendező húsbamaróan valóságos, mégis megfoghatatlanul angyali ábrázolásmódja helyett a monumentalitásra, és a sztárokra helyezte a hangsúlyt. Jézust Max von Sydow személyesítette meg, mellette pedig olyan színészek bukkantak fel, mint Charlton Heston, Telly Savalas, Martin Landau és José Ferrer. De ez sem segített a filmen, amely még a gyártási költségeit sem hozta vissza, és a kritikusok is jórészt lehúzták.

Nem úgy az 1973-ban bemutatott Jézus Krisztus Szupersztárt. Az Andrew Lloyd Webber és Tim Rice rock operájából írt film hatalmas sikert aratott, és sokan az egyik legjelentősebb Jézus-filmnek tartják. A sors iróniája, hogy Krisztust az Ted Neeley játszotta, aki eredetileg Júdás szerepére jelentkezett a válogatáson.

Jézus megjelenítéséből az első igazán komoly botrány a Monty Python brit komikus csapat alkotása, a Brian élete kapcsán kerekedett. A film – amely a Beatles-tag George Harrison jelentős anyagi támogatásával készülhetett el – egy Jézussal egy napon született gyermek, Brian útját követi végig a jászoltól a kereszthalálig. A történetet természetesen azonnal blaszfémiával vádolták, és több országban betiltották, köztük például Norvégiában is. Ez utóbbiból a svéd filmforgalmazók nyertek a legtöbbet, hiszen úgy reklámozhatták a Brian életét, hogy „ez a film annyira vicces, hogy Norvégiában be is tiltották”. Kevésbé vicces, hogy a tiltások néhány országban a mai napig érvényben vannak.

A Monty Python-botránynál sokkal hevesebb indulatokat váltott ki Martin Scorsese filmje, a Krisztus utolsó megkísértése. A műben Jézus (Willem Dafoe) testi lényként jelenik meg, aki kétségbeesetten küzd az emberi vágyaival, a kereszten arról álmodik, hogy családot alapít Mária Magdolnával. Kettejük szexjelenete okozta a legnagyobb felháborodást. Egy fundamentalista keresztény szervezet tagjai bombát robbantottak a film egy párizsi vetítése alatt, 13 embert megsebesítve ezzel.

Mel Gibson 2004-ben bemutatott epikus alkotása, A passió sem maradt visszhangtalan. Az ausztrál színész-rendezőt azonban nem blaszfémia, hanem a film állítólagos antiszemitizmusa miatt támadták. Ráadásul a Krisztus szenvedését bemutató alkotás naturalizmusa sem talált mindenkinél kedvező fogadtatásra, Gibsont a kegyetlenül véres jelenetek miatt is bírálták, A passió a támadások ellenére komoly siker lett.

A fenti sorba kizárólag az aktualitása miatt illeszthető a #Jézus – Apám nevében. A legtöbbször az iskolai színjátszókörök színvonalán teljesítő mű az alkotók minden tiszteletreméltó igyekezete ellenére is tökéletes félreértése az evangéliumi üzenet modernizálásának. Nem lett volna baj, ha a forgatás előtt megnézik mondjuk a Jesus of Montreal (Montréali Jézus) című 1989-es kanadai filmet, amely minden ellentmondásossága ellenére is átélhető módon és hitelesen helyezte át a passiótörténetet a modern korba. Attól ugyanis még nem lesz korszerű Jézus üzenete, hogy egy mobiltelefonon keresztül közvetíti azt a hívőknek.