A gyermekotthonban köttetett barátsággal kapcsolatban aztán eszünkbe juthat a 2008-as svéd filmremek, az Engedj be!: a különcségérzet, a magány épp olyan hangsúlyos szerepet kap most is, még ha az Életem Cukkiniként gyermekotthonában azért a fiatalok ott vannak egymásnak. Közösséggé is kovácsolódnak lassan, amit sajnos a film vége felé időnként giccsbe hajlóan oldanak meg az alkotók.
A stop-motion animációs filmek igazán jó időszakot élnek: emlékezetes tudott lenni a Charlie Kaufman rendezte, 2015 végén megjelent Anomalisa is. Érdekes szempontokat nyerhetünk, ha a kettőt összevetjük. Míg ott egy életébe belefáradt, mindent egyszínűnek érző üzletember lelki szenvedéseibe nyerhettünk betekintést, az Életem Cukkiniként gyermekeinek bajaiért a külvilág okolható. Azazhogy a felnőttek, akik elhagyják, bántják, nem szeretik eléggé őket: akik jobban törődnek saját, kisszerű nyűgeikkel, függőségükkel, világméretűvé növesztett válságukkal. Mint amilyen az Anomalisa népszerű üzletembere is. Majd mindenkinek ő kell, ő majd mindenkit elhajíthat. Gyermekével is olyan a viszonya, amilyen: de mit számít mindez, ha egyszer szegény annyira szürkének látja az életét, hogy még a friss hódítása sem tudja új energiával feltölteni?
Az Életem Cukkiniként gyermekei eközben az otthonban várják, hogy valaki szeresse őket, mindhiába. Barras zseniális, életszagú, keserédes filmje segíthet nekünk, hogy továbblássunk önnön nyomorunknál.
