Ki figyel a gyermekotthon lakóira?

Nem pszichologizál feleslegesen az Életem Cukkiniként, ezért is lehet olyan valósághű.

Különös alkotás lett az Életem Cukkiniként, hirtelen nagyon hasonló filmet sem tudnék említeni. A svájci Claude Barras leginkább animációs rövidfilmeket jegyzett korábban, és valójában első egész estés alkotása is alig több hatvan percnél. Igaz, a korábbi háromperceseknél ez sokkal-sokkal hosszabb: kérdés volt, az író-direktor hogy birkózik meg a hosszabb formátummal. Az elején rögtön érdemes is megemlíteni: a rövidfilmes múlt nagyon érződik, az Életem Cukkiniként sokszor olyan, mintha csak több szkeccsből lett volna összerakva. A jelenetekből építkező film szétesőnek közel sem nevezhető, a főszál jól össze tudja fogni az egészet, ugyanakkor a barkácsjelleg így is kiütközik az alkotáson.

Ám ez szemernyit sem von le a film erényeiből. Az Életem Cukkiniként kényelmetlen, szokatlan alkotás. Sem a gyerekeket megcélzó, tanító szándékú, cukorfalat mesék közé nem illik, sem a rideg valóságra rámutatni akaró, korhatáros művek közé. Pont ezért beszélhetünk bátor filmről: gyakorlatilag a kicsik szemszögéből mutatja be egy gyermekotthon hétköznapjait, s ad számot mindazon borzalmakról, amelyeket az ottaniaknak át kellett élniük. Már a nyitójelenet is roppant erős a részeges anyja elől a padláson elrejtőző fiúval. Aztán hirtelen már az otthonban is vagyunk: az édesanya meghalt, a kisfiú, Icare pedig az új hellyel ismerkedik. Azaz nem is Icare, Cukkini (franciául Courgette): merthogy a gyerek mindenkivel így hívatja magát, ahogy az édesanyja is szólította.

S közben egy nála maradt sörösdobozt szorongat, ám többet nem tudunk meg annál, amennyi az otthon ifjú lakóinak látható. Nagyjából az ő perspektívájukból szemlélünk mindent: a kegyetlen, pénzéhes rokont, aki támogatásért fogadná be az otthonba került kislányt. A kábítószerfüggő szülőt, akitől szeretetet nem, csak mp3-lejátszót kap postán a frusztrációját bandavezérségbe fojtani próbáló fiú. Az alkoholista anyát, aki elképesztő dühvel közelít a padlás felé.

Nem pszichologizál feleslegesen a film, s az így bennünk keletkező hiányérzetből épít valóságközeliséget. Nem tudjuk, a kislány miként küzd meg a szülei borzalmas halála után őt kínzó démonokkal: sőt mintha ezek nem is léteznének, viccelődni látjuk többször. A kisfiúról is inkább gondolnánk elsőre, hogy a nem túl szerető anyja által kapott különös becenévtől szabadulna: ő azonban őrizgeti mint a múltból szinte egyetlenként megmaradt, különös köteléket.

A gyermekotthonban köttetett barátsággal kapcsolatban aztán eszünkbe juthat a 2008-as svéd filmremek, az Engedj be!: a különcségérzet, a magány épp olyan hangsúlyos szerepet kap most is, még ha az Életem Cukkiniként gyermekotthonában azért a fiatalok ott vannak egymásnak. Közösséggé is kovácsolódnak lassan, amit sajnos a film vége felé időnként giccsbe hajlóan oldanak meg az alkotók.

A stop-motion animációs filmek igazán jó időszakot élnek: emlékezetes tudott lenni a Charlie Kaufman rendezte, 2015 végén megjelent Anomalisa is. Érdekes szempontokat nyerhetünk, ha a kettőt összevetjük. Míg ott egy életébe belefáradt, mindent egyszínűnek érző üzletember lelki szenvedéseibe nyerhettünk betekintést, az Életem Cukkiniként gyermekeinek bajaiért a külvilág okolható. Azazhogy a felnőttek, akik elhagyják, bántják, nem szeretik eléggé őket: akik jobban törődnek saját, kisszerű nyűgeikkel, függőségükkel, világméretűvé növesztett válságukkal. Mint amilyen az Anomalisa népszerű üzletembere is. Majd mindenkinek ő kell, ő majd mindenkit elhajíthat. Gyermekével is olyan a viszonya, amilyen: de mit számít mindez, ha egyszer szegény annyira szürkének látja az életét, hogy még a friss hódítása sem tudja új energiával feltölteni?

Az Életem Cukkiniként gyermekei eközben az otthonban várják, hogy valaki szeresse őket, mindhiába. Barras zseniális, életszagú, keserédes filmje segíthet nekünk, hogy továbblássunk önnön nyomorunknál.