Ha egy film elején régi jó barátok ülnek vacsoraasztalhoz, majd nagyjából végig együtt is maradnak, rögtön tudjuk, mit várhatunk. Jelesül, hogy párhuzamos dimenziókat is létrehozhat egy fölöttük elsuhanó üstökös, őket akkor is leginkább az fogja izgatni, mi mindent (nem) tettek egymással a közös múlt során. Nincs is ezzel baj, remek film lett a 2013-as Coherence, bár meglehet, ha a paráztatás és a múlt felhánytorgatása volt a cél, szükségtelen volt még Schrödinger szerencsétlen félholt macskáját is belerángatni a sztoriba – valós filozófiai mondanivaló elvégre még a klónozás etikáját felvillantó Orphan Black sorozatban is több van.
Na de izgultunk, a tizenhatodik párhuzamos dimenzióban is megvolt-e a jó barátnak a másik felesége (sajnos nem én találtam ki, még ezt is elsütik a filmben), ahogy remekül szórakoztunk a 2012-es francia–belga Hogyan nevezzelek?-en is. Ott épp testvérek, házastársak és egy gyerekkori barát gyűltek össze, hogy új dolgokat tanuljanak a másikról: például hogy az tényleg elnevezné-e a gyerekét Adolphe-nak, ami majdnem Adolf, és hát jaj, ne már. A poént nem lövöm le (rég el is felejtettem), de azért kétségkívül szórakoztató volt a Patrick Bruel főszereplésével készült alkotás is.
Ahogy a most mozikba került Teljesen idegenek is az, még ha itt a vígjáték és a dráma mezsgyéjén egyensúlyozunk is. A közös vacsorához ülő baráti társaság egy „játékba” fog: az este során mindenki kiteszi a mobiltelefonját, és együtt hallgatnak meg minden bejövő hívást, felolvasnak minden érkező üzenetet. Mindezzel bizonyítandó: valóban nincsenek titkaik a másik előtt, túl jól ismerik egymást. Persze nincs így, a nagy mobilkipakolástól fogva a film dinamikájának megfelelően kell egyre jobban csalódniuk a hozzájuk legközelebb állókban.
Az olasz Paolo Genovese filmje ügyes arányérzékkel vegyíti a humoros jeleneteket a letaglózókkal: szerencsére nem kell azt éreznünk, hogy egyik műfaj a másik rovására érvényesül. A történet maga annyira kézenfekvőnek tűnik napjaink technikai környezetében, amennyire mellőzik ennek kihasználását a forgatókönyvírók, jól jött hát a remek itáliai vígdráma a témában. Előítéleteinket is félretehetjük, harsányságnak, szenvedélyesen vitázó s aztán éppen olyan szenvedélyesen békülő karaktereknek szerencsére nyomuk sincs. Na persze: a nagyszerű olasz színészektől, színésznőktől (Alba Rohrwacher – A prímszámok magánya; Valerio Mastandrea – Pasolini; Giuseppe Battiston – A lány és a költő) ilyenre nem is kellett számítanunk.
Ugyanakkor sajnos ahogy a történet kézenfekvő, úgy a buktatók is, Genovese pedig olykor bele is sétál ezekbe. Túlzásba viszik a szappanopera-jellegű megcsalásokat, ami a jelenlévők közti viszony nyilvánvalóvá válásakor már át is fordul tragikomédiába. Pedig ott feltehetőleg nem épp egy vicces jelenetet látunk, a film humora azért eredetibb ennél. (Az a bejövő hívás „Steve Jobs”-tól!)
És a drámaisága is szívszorítóbb: érdemes a csalások közepette figyelnünk a bensőséges apa-lánya beszélgetésre és arra, amilyen hatással van (lehet) mindez az anyára. Arra, akitől a film elején a lány nagyjából annyit kapott, mint Kosztolányi Fürdésében a fiú az apától.
No, efféle tragédia itt szerencsére nem esik meg. Sőt mintha semmilyen sem esne: hőseink indulnak haza, mintha mi sem történt volna. Nehéz erősebb zárást elképzelni ennek az emlékezetes filmnek.
###HIRDETES2###
