„Az otthon a hely, ahol félelmet érzek”, énekli a filmet nyitó Home is Where It Hurtsben Camille, és nagyjából ez áll hősünkre, de családtagjaira is. Emiatt aztán a jól ismert dolani családi szenvedést kapjuk másfél órán át: megrendítő nézni, mennyire kétségbe van esve a Louis-t szinte nem is ismerő húg éppúgy, mint a kisebbrendűségi érzését leküzdeni képtelen báty. (Cassel rég volt ennyire zseniális.) Közben flashbackekből, magával ragadó filmes betétekből úgy tűnik, a családi boldogság létezett valaha – vagy csak a nosztalgia mondatja ezt? Hisz nem véletlenül menekülhetett el hősünk sem egy évtizede. Hogy aztán visszatértekor úgy tűnjön, az idő tényleg éppúgy lerombol mindent, ahogy Cassel egyik legjobb filmje, a Visszafordíthatatlan végén olvastuk.
Miként akadályozhatja a bűntudat a halál bejelentését? Hogyan félhetünk a másik erejétől úgy, hogy valójában ő is épp oly gyenge, mint mi? Többek közt ezeket veti fel Dolan filmje, mely tavaly a nagydíjat is elnyerte Cannes-ban.
