Amikor a halál bejelentését a bűntudat akadályozza

Megrendítő nézni Xavier Dolan legutóbbi, cannes-i díjnyertes filmjét, az Ez csak a világ végét.

Lakner Dávid
2017. 02. 02. 13:40
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Kevés alkotó élezte ki annyira a szülő-gyermek viszony keservességét Ingmar Bergman Őszi szonátája óta, mint a kanadai csodagyerek, Xavier Dolan. Hősünk kimondottan korán kezdte: Megöltem anyámat címmel húszévesen tette le az asztalra első filmjét, amelynek rendezője és főszereplője is ő volt. A siker elég látványosra sikeredett: Cannes-ban rögtön három díjat nyert, egyben világszerte ismertté tette Dolant, aki állítása szerint a részben önéletrajzi ihletésű film forgatókönyvét 16 évesen írta. Az alkotást ráadásul jórészt ő is finanszírozta: gyerekszínészként régóta ismert volt, de szinkronizált is, ő volt például Ron Weasley francia hangja a Harry Potter-sorozatban.

A rendező markáns stílusjegyei könnyen felismerhetővé tették későbbi filmjeit, a Képzelt szerelmeket (2010) éppúgy, mint az Így is, úgy is Laurence-t (2012). Dolan fiatal kora ellenére sorra készítette a roppant súlyú, jelentős élettapasztalatról tanúskodó filmeket, melyekben előszeretettel foglalkoztatta ugyanazokat a színészeket, vagy épp főszereplőként magát. Visszatérő színésznői, Anne Dorval és Suzanne Clément játszottak a 2014-es Mommyban is, a filmben, amely végleg megismertette Dolan nevét a nagyközönséggel. Döbbenetes, de állítása szerint úgy készített egy roppant hiteles és életszagú filmet egy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral (ADHD) rendelkező fiúról és édesanyjáról, hogy környezetében nem is ismert hasonló zavarral küszködő embert.

Dolan ezután szintet lépett. Új filmjét, az Ez csak a világ végét francia szupersztárokkal forgatta: az Adele életéből ismert Léa Seydoux mellett feltűnik Vincent Cassel, de Marion Cotillard is. (Legközelebb pedig már Natalie Portmant és Kathy Batest rendezve debütál az angol nyelvű filmek piacán.) Az Ez csak a világ vége középpontjában a 12 év után hazalátogató Louis-t (Gaspard Ulliel) találjuk. Mint kiderül, a népszerű íróvá vált férfi közelgő halálát megy bejelenteni rég látott rokonainak. Azoknak, akiktől fogalma sincs, mit várjon, mit reméljen, s akik hasonlóképp éreznek vele kapcsolatban.

„Az otthon a hely, ahol félelmet érzek”, énekli a filmet nyitó Home is Where It Hurtsben Camille, és nagyjából ez áll hősünkre, de családtagjaira is. Emiatt aztán a jól ismert dolani családi szenvedést kapjuk másfél órán át: megrendítő nézni, mennyire kétségbe van esve a Louis-t szinte nem is ismerő húg éppúgy, mint a kisebbrendűségi érzését leküzdeni képtelen báty. (Cassel rég volt ennyire zseniális.) Közben flashbackekből, magával ragadó filmes betétekből úgy tűnik, a családi boldogság létezett valaha – vagy csak a nosztalgia mondatja ezt? Hisz nem véletlenül menekülhetett el hősünk sem egy évtizede. Hogy aztán visszatértekor úgy tűnjön, az idő tényleg éppúgy lerombol mindent, ahogy Cassel egyik legjobb filmje, a Visszafordíthatatlan végén olvastuk.

Miként akadályozhatja a bűntudat a halál bejelentését? Hogyan félhetünk a másik erejétől úgy, hogy valójában ő is épp oly gyenge, mint mi? Többek közt ezeket veti fel Dolan filmje, mely tavaly a nagydíjat is elnyerte Cannes-ban.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.