Mítoszok, legendák és Jacqueline Kennedy

A magyar mozikban a Jackie: JFK özvegyének megformálásáért Natalie Portmant Oscar-díjra jelölték.

Jacqueline Kennedy ruhákat próbál a Fehér Ház elnöki lakosztályában; vörös estélyit, amelyben a férjével táncolt, rövid, mintás tavaszi ruhát és hosszú, uszályos fekete ruhakölteményt, egyiket a másik után, zavarodottan és tehetetlenül. Közben lemezről szól a musical, a Camelot.

Az Egyesült Államok elnökét a felesége mellett gyilkolták meg egy nyitott autóban Dallasban, 1963-ban. Gyakorlatilag a szeme láttára lőtték szét a koponyáját. A chilei rendező, Pablo Larraín első angol nyelvű filmdrámájában, a Jackie-ben összefolynak az órák és a napok, ahogy a valóságban is egy ilyen tragédia után. Natalie Portmannek a Fekete hattyú főszerepe, az önpusztító balerina figurája hozta meg az első Oscar-díját, most Jackie Kennedy szerepében újra esélyes a szobrocskára. A Jackie szinte teljes egészében Portman alakítására épít, végig rá fókuszál a kamera, az ő arcjátékából, gesztusaiból áll össze a gyilkosságtól a temetésig eltelt három nap története, a többi szereplő szinte csak díszlet, leszámítva talán a sógorát, Robert F. Kennedyt (Peter Sarsgaard) és a papot (John Hurt), akivel Jackie helyenként kissé sablonos beszélgetéseket folytat a gyászról.

A filmben Kennedy (Caspar Phillipson) alig van jelen. Nem az a kérdés, hogy milyen ember vagy milyen elnök volt, hanem az, hogy hogyan akarnak emlékezni rá: idealizált figuraként. Utódja, Lyndon B. Johnson a filmben egyáltalán nem rokonszenves, pedig semmi erre utaló konkrétum nem hangzik el. Egyszerűen Jackie Kennedy szemüvegén keresztül látjuk úgy az új elnöki párt, mint akik átgyalogolnak Kennedy emlékén, legalábbis így érzékeli az özvegy. A valóságban a viszonyuk szívélyes volt. A filmben viszont csak egy csetlő-botló, sokkhatás alatt álló nőt látunk a véres, rózsaszín kosztümjében, aki előtt úgy pereg le a sebtében, még a Dallasból hazainduló elnöki repülőgépben levezényelt elnöki eskütétel, mint egy valószínűtlen film, amelyben pillanatok alatt lépnek át a férje halálán. Minden azt sugallja, hogy férje emlékét gyorsan félre akarják tolni.

A filmben azért is neki kell a sarkára állnia, hogy a nemzeti sírkertben, Arlingtonban, és ne a családi kriptában helyezzék örök nyugalomra Kennedyt. A washingtoni vezetés inkább lebeszélné a nagyszabású temetésről, főleg a gyalogos felvonulásról – mire a menetre sor került, már a merénylő is merénylet áldozata lett, mindenki a biztonsági kockázatról beszélt, és arról, hogy a világ megőrült. A filmben ez a küzdelem a drámai feszültség legfontosabb forrása. Persze azon kívül, ahogyan a tragédia megváltoztatja Jackie Kennedyt. Az egykori first ladyt egy tévéműsorból ismerjük meg – a valóságban is ő volt az első, aki megnyitotta a kamerák előtt a Fehér Házat, a művészeti élet helyszínévé tette. Ezekben a filmrészletekben még egy bizonytalan, kicsit affektáló, a first lady szerepében önmagát kereső Jackie-t alakít Natalie Portman. Jól ellenpontozza a méltóságteljes özvegyet, aki férje halála után rátalált a történelmi szerepre: el kell temetnie az Egyesült Államok elnökét.

Régi történet ez, Antigonéig nyúlik vissza, aki az életét áldozta azért, hogy méltó módon eltemethesse a testvérét. De a temetés itt nem csak végtisztesség, mítoszteremtés is. Jackie Kennedy azt akarja, hogy ragyogó, reményteli időként éljen az emlékezetben Kennedy elnöksége, Kennedy pedig olyan elnökként, akinek még voltak eszményei. Ezért hívatja magához a Life újságíróját, és gyakorlatilag lediktálja neki a világhírűvé vált nyilatkozatát, amelyben Kennedy elnökségét Camelothoz hasonlítja.

A filmből semmit nem tudunk meg sem Jackie Kennedy életrajzáról, sem az elnökéről, a kettejük kapcsolatáról sem, a klasszikus értelemben nem is életrajzi film a Jackie. Bármilyen valóságos – gyakran brutálisan valóságos – ennek a pár napnak a története, nem Jackie-t ismerjük meg, hanem a férje halála után nagy bátorságot tanúsító, méltóságteljes özvegy legendáját. Azzal, ahogy Kennedy mítoszának megteremtéséhez hozzájárult, Jackie Kennedy maga is mitológiai alakká vált.

Ha egy film ilyen közel férkőzik egy történelmi figurához, arra számítunk, hogy lerombolja a mítoszt, és egy összetettebb valóságot állít a néző elé. Pablo Larraín ehelyett a mítosz születését filmesítette meg, és hőst teremt, ami tiszteletre méltó törekvéssé válik. Pedig a Jackie éppen azt mutatja be: valójában minden mítosz csak kreáció, esendő emberek döntéséből születik. De a történelemnek részei a mítoszok, és talán szükség is van rájuk.