A filmben azért is neki kell a sarkára állnia, hogy a nemzeti sírkertben, Arlingtonban, és ne a családi kriptában helyezzék örök nyugalomra Kennedyt. A washingtoni vezetés inkább lebeszélné a nagyszabású temetésről, főleg a gyalogos felvonulásról – mire a menetre sor került, már a merénylő is merénylet áldozata lett, mindenki a biztonsági kockázatról beszélt, és arról, hogy a világ megőrült. A filmben ez a küzdelem a drámai feszültség legfontosabb forrása. Persze azon kívül, ahogyan a tragédia megváltoztatja Jackie Kennedyt. Az egykori first ladyt egy tévéműsorból ismerjük meg – a valóságban is ő volt az első, aki megnyitotta a kamerák előtt a Fehér Házat, a művészeti élet helyszínévé tette. Ezekben a filmrészletekben még egy bizonytalan, kicsit affektáló, a first lady szerepében önmagát kereső Jackie-t alakít Natalie Portman. Jól ellenpontozza a méltóságteljes özvegyet, aki férje halála után rátalált a történelmi szerepre: el kell temetnie az Egyesült Államok elnökét.
Régi történet ez, Antigonéig nyúlik vissza, aki az életét áldozta azért, hogy méltó módon eltemethesse a testvérét. De a temetés itt nem csak végtisztesség, mítoszteremtés is. Jackie Kennedy azt akarja, hogy ragyogó, reményteli időként éljen az emlékezetben Kennedy elnöksége, Kennedy pedig olyan elnökként, akinek még voltak eszményei. Ezért hívatja magához a Life újságíróját, és gyakorlatilag lediktálja neki a világhírűvé vált nyilatkozatát, amelyben Kennedy elnökségét Camelothoz hasonlítja.
A filmből semmit nem tudunk meg sem Jackie Kennedy életrajzáról, sem az elnökéről, a kettejük kapcsolatáról sem, a klasszikus értelemben nem is életrajzi film a Jackie. Bármilyen valóságos – gyakran brutálisan valóságos – ennek a pár napnak a története, nem Jackie-t ismerjük meg, hanem a férje halála után nagy bátorságot tanúsító, méltóságteljes özvegy legendáját. Azzal, ahogy Kennedy mítoszának megteremtéséhez hozzájárult, Jackie Kennedy maga is mitológiai alakká vált.
Ha egy film ilyen közel férkőzik egy történelmi figurához, arra számítunk, hogy lerombolja a mítoszt, és egy összetettebb valóságot állít a néző elé. Pablo Larraín ehelyett a mítosz születését filmesítette meg, és hőst teremt, ami tiszteletre méltó törekvéssé válik. Pedig a Jackie éppen azt mutatja be: valójában minden mítosz csak kreáció, esendő emberek döntéséből születik. De a történelemnek részei a mítoszok, és talán szükség is van rájuk.
