Válaszd az életet. Ezzel a szlogennel igyekeztek eltéríteni a drogoktól a brit fiatalokat a nyolcvanas-kilencvenes években. A Trainspotting főhőseit azonban nem győzte meg a kampány. – Válaszd az életet. Válaszd a munkát. Válaszd a karriert. Válaszd az egészséget, az alacsony koleszterinszintet és a fogászati ellátást. Válaszd a fixkamatozású jelzálogkölcsönt. Válaszd a jövőt. De miért csinálnék ilyet? Úgy döntöttem, nem választom az életet. Mást választottam. Hogy mi az oka? Nincs semmi oka. Kinek van szüksége okokra, ha a heroint választotta? – tette fel a legfontosabb kérdést Renton (Ewan McGregor) a filmben.
Danny Boyle 1996-ban készített filmet Irvine Welsh skót író három évvel korábban megjelent regényéből. A film, akárcsak a regény, úgy kérdőjelezte meg a jóléti társadalmak minden értékét, hogy nem kínált fel valódi menekülési útvonalat. Színpompás látványba csomagolt kegyetlen iróniával módszeresen lerombolta a fejlődésbe, a boldogulásba, a tisztességes életbe vetett hitet, és válaszok helyett egyszerűen a nézőnek szegezte a kérdést: miért? Miért kellene így élnünk?
Végül persze mégis csak az élet nyert, Renton maga mögött hagyta a heroinmámort, Edinburgh-t, egész Skóciát, és a barátaitól lopott pénzzel elindult a jóléti társadalom felé. Kinyílt előtte az élet, azt hitte, valóban van esélye a választásra. Hogy mekkorát tévedett, az bő húsz évvel később derült csak ki. Danny Boyle – aki időközben olyan filmeket készített, mint a 28 nappal később, a Gettómilliomos, a 127 óra vagy a Steve Jobs – két évtizeddel a kultikussá vált munkája után elkészítette a Trainspotting második részét, a T2-t, ami a főszereplők és a közönség ereibe a heroinnál is veszélyesebb drogot fecskendez: nosztalgiát.
Úgy búcsúztunk Rentontól, hogy mosolyogva menetel az új élet felé. Ez az új élet azonban egy futópadon végződik, egy edzőterem arctalan, uniformizált tömegének közepén. A negyvenes férfi összeesik, lezuhan a padról, és ezzel akár véget is érhetne a története, de úgy túl könnyen megúszná. A halál helyett Edinburgh várja. Amszterdamból visszatér szülővárosába, hogy szembenézzen mindazzal, amit az élet miatt hátrahagyott.
Húsz éve magával vitte az elpasszolt heroinért kapott 16 ezer fontot, amin három barátjával kellett volna osztoznia: Spuddal (Ewen Bremer), Begbie-vel (Robert Carlyle) és a Beteg Sráccal (Johnny Lee Miller). Spudot végül megsajnálta, és ott hagyta neki a részét, a másik kettő azonban jogosan érezhette magát csúnyán átverve. Renton visszatérése így nem életbiztosítás, hiszen az első részből kiderült, Begbie egy lelkiismeretlen vadállat, aki bárkit agyonszúr minden ok nélkül, és éppen a film elején szökik meg a börtönből. De a Beteg Srác sem örül feltétlenül a nagy találkozásnak, előbb alaposan helybenhagyja Rentont, majd megfogadja, kicsinálja egykori legjobb barátját. A legrosszabb mégis a Spuddal való találkozása, hiszen a leépült heroinista éppen öngyilkosságra készül, hogy maga mögött hagyja végre a reménytelen életét, amikor Renton megmenti.
Ő is kénytelen visszatérni a valóságába tehát. Boyle filmjének ez a legfőbb tanulsága: nem menekülhetünk sehova. Hiába lőtték magukat a főhősök évtizedeken át, és érezték úgy, hogy a heroin mindent megad nekik, amit az életben képtelenek voltak megszerezni, erről a mámorról is kiderült, hogy hamis illúzió. Nem lehet hova bújni a valóság elől, de a valóság sem az, amit elképzelünk. Az életnek nincs színe, szaga, nincs súlya, nincs értéke, csupán egy üres tényközlés. Jelen vagyunk, de minek?
Mindvégig ez a kérdés zakatol a fejünkben, és így Rentonék minden trükkje, hogy egy jobb élet reményében átverjék egymást és saját magukat, kiábrándítónak tűnik. Lerobbant középkorú embereket látunk, akiknek keringési zavarral és impotenciával kell szembenézniük. Akik börtönben, lebontásra ítélt toronyházban, lepukkant kocsmában vagy épp egy szeméttelep szomszédságában tengetik nyavalyás életüket, és még ha tesznek is ez ellen valamit, az sem segít.
Boyle ráadásul tágítja a látószöget. Álomképszerű flashbackekben mutatja meg, hogy a leépült negyvenesek voltak egykor gyerekek is, akik előtt még ott állt az egész élet. Pontosabban azt mutatja meg, hogy egy gyerek felbukkanása ezt az érzést csalja elő mindannyiunkból. Azt gondoljuk, hogy a gyermek a jövő záloga, hogy legyen bármilyen kiábrándító a jelen, egy gyereknek még megvan az esélye rá, hogy boldogabb legyen a jövőben. És amikor ezt már kezdjük elhinni, akkor egy mozdulattal kirántja a szőnyeget a lábunk alól. Hanyatt esve pedig rádöbbenünk, hogy azoknak a gyerekeknek egyáltalán nem volt esélyük semmire. És nem csak nekik. Senkinek nincs esélye, hogy a jelen üressége elől egy elképzelt idilli jövőbe meneküljünk. Hiszen a jövőből mindig az a jelen lesz, amit a filmen látunk.
És ha ezt magunktól nem fedeznénk fel, a rendező segít nekünk azzal, hogy szinte végig saját magától, vagyis az első filmből idéz. Ezzel a gesztussal az élet ürességének felismerését is ironikussá teszi. A T2-ben nincs sötét borongás, visszavonhatatlan reménytelensége újra és újra mosolyt csal az arcunkra. Ami aztán rá is fagy minden alkalommal, hiszen rádöbbenünk, mindez csupán nosztalgia. Mi is visszavágyunk a múlt valóságába, ami azonban ugyanolyan üres, mint amiből elvágyódunk. És ezzel bezárul a kör. Végleg csapdába estünk.
Rentonék persze kapálóznak, küzdenek a maguk módján, ám ez csak arra jó, hogy ne csupán magukat, de az egész bürokratikus társadalmi rendszert nevetségessé tegyék. Az első film legendás kirohanása (lásd fent) után itt is megkapjuk a magunkét: hogy mit is választunk, amikor az életet választjuk. Mindenekelőtt a közösségi média hazug valóságát, ami átvette az uralmat az életünk felett, amiben immár minden csupán látszat, sőt, csak a látszat látszata.
Szinte lehetetlen folytatni egy olyan kultfilmet, mint a Trainspotting, Boyle-nak mégis sikerült. A T2 nem lett jó film, de éppen ezért lehet hiteles folytatás, hiszen épp annyira lassú, lapos, közhelyes, kiábrándító és nosztalgikus, mint maga az élet. És a T2 éppen erről szól. Ám nemcsak mesél a kiábrándító leépülésről, hanem saját eszközeivel létre is hozza azt. A filmben nyoma sincs annak a pörgésnek, ami az első részt jellemezte, a gyilkos irónia is megfakult, nincsenek az agyunkba égő jelenetek és párbeszédek. Minden kisszerűbb, szürkébb vagy épp giccsesebb és persze unalmasabb. Minden olyan, mintha élnénk.
És épp ezért arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az életben, legyen bármilyen üres, mindig akad egy apró ajtó, amin keresztül tovább menekülhetünk. A filmben ezt egy bolgár prostituált, Victoria (Anjela Nedyalkova) testesíti meg, aki egyedüliként mutat valódi érzelmeket, és aki, talán épp ezért, rátalál a valóság egy szeletére, amiért mégiscsak érdemes élni.
