Húsz éve magával vitte az elpasszolt heroinért kapott 16 ezer fontot, amin három barátjával kellett volna osztoznia: Spuddal (Ewen Bremer), Begbie-vel (Robert Carlyle) és a Beteg Sráccal (Johnny Lee Miller). Spudot végül megsajnálta, és ott hagyta neki a részét, a másik kettő azonban jogosan érezhette magát csúnyán átverve. Renton visszatérése így nem életbiztosítás, hiszen az első részből kiderült, Begbie egy lelkiismeretlen vadállat, aki bárkit agyonszúr minden ok nélkül, és éppen a film elején szökik meg a börtönből. De a Beteg Srác sem örül feltétlenül a nagy találkozásnak, előbb alaposan helybenhagyja Rentont, majd megfogadja, kicsinálja egykori legjobb barátját. A legrosszabb mégis a Spuddal való találkozása, hiszen a leépült heroinista éppen öngyilkosságra készül, hogy maga mögött hagyja végre a reménytelen életét, amikor Renton megmenti.
Ő is kénytelen visszatérni a valóságába tehát. Boyle filmjének ez a legfőbb tanulsága: nem menekülhetünk sehova. Hiába lőtték magukat a főhősök évtizedeken át, és érezték úgy, hogy a heroin mindent megad nekik, amit az életben képtelenek voltak megszerezni, erről a mámorról is kiderült, hogy hamis illúzió. Nem lehet hova bújni a valóság elől, de a valóság sem az, amit elképzelünk. Az életnek nincs színe, szaga, nincs súlya, nincs értéke, csupán egy üres tényközlés. Jelen vagyunk, de minek?
Mindvégig ez a kérdés zakatol a fejünkben, és így Rentonék minden trükkje, hogy egy jobb élet reményében átverjék egymást és saját magukat, kiábrándítónak tűnik. Lerobbant középkorú embereket látunk, akiknek keringési zavarral és impotenciával kell szembenézniük. Akik börtönben, lebontásra ítélt toronyházban, lepukkant kocsmában vagy épp egy szeméttelep szomszédságában tengetik nyavalyás életüket, és még ha tesznek is ez ellen valamit, az sem segít.
Boyle ráadásul tágítja a látószöget. Álomképszerű flashbackekben mutatja meg, hogy a leépült negyvenesek voltak egykor gyerekek is, akik előtt még ott állt az egész élet. Pontosabban azt mutatja meg, hogy egy gyerek felbukkanása ezt az érzést csalja elő mindannyiunkból. Azt gondoljuk, hogy a gyermek a jövő záloga, hogy legyen bármilyen kiábrándító a jelen, egy gyereknek még megvan az esélye rá, hogy boldogabb legyen a jövőben. És amikor ezt már kezdjük elhinni, akkor egy mozdulattal kirántja a szőnyeget a lábunk alól. Hanyatt esve pedig rádöbbenünk, hogy azoknak a gyerekeknek egyáltalán nem volt esélyük semmire. És nem csak nekik. Senkinek nincs esélye, hogy a jelen üressége elől egy elképzelt idilli jövőbe meneküljünk. Hiszen a jövőből mindig az a jelen lesz, amit a filmen látunk.
