Az egyenetlen történetvezetés ugyanakkor ezután tárja fel hibáit is. Amilyen hirtelen tör be az iszonyat, olyan gyorsan térünk vissza a nihilhez. Csak Affleck összevont szemöldöke és le-lesújtó ökle helyett láthatunk már többet, így azt is, hogy a filmsztár nem egyetlen arckifejezéssel tervezte letudni a kétórás játékidőt. A valódi bravúr pedig épp abban rejlik, hogy a színész képes a filmidő elején visszafogni, nem túljátszani magát, hogy aztán amikor kell, a felszínre törő érzelmeket is tökéletesen tudja visszaadni. Különös kettősséget tapasztalunk közben, hiszen Oscar-kedvenc alkotásként épp könnyekre, érzelmekre, csipetnyi hatásvadászatra számítanánk, amivel szemben nekünk kellene visszafogottságot, „a kevesebb néha több” elvét javasolnunk. Itt a helyzet fordított, Kenneth Lonergan rendező utóbbit tekintette iránymutatónak, mi pedig kicsit soknak érezzük már a körítést, és kevésnek a szembesítést az iszonyattal. Miközben tudjuk, érezzük, hogy ez így hiteles, így pontos, ahogy van.
Lonergan eddigi munkásságát ismerve sejthettük, hogy a rendezőben rengeteg lehetőség rejlik, és most végre mondhatjuk azt is, nem ígéret ő többé. A Csak egy kis pánik, valamint a New York bandái írója hosszas huzavona után végül hat éve készítette el rendezőként a Margaretet, amit kritikai siker, de visszafogott nézői érdeklődés kísért. A régi város viszont az utóbbi időszak egyik kedvenceként végleg a radarra helyezte őt. „Nem oldozhatja senki föl / a jövevényt, ki halasztást kapott, / a földön vesztegelni egyelőre” – írja Kálnoky László A régi ház című versében, s ez éppúgy vonatkozik Manchesterre is Lee Chandler esetében. Megnyugvást senki, a volt feleség sem adhat számára, a fájdalom mélységét pedig épp a kettejük közti történések kapcsán érthetjük meg. S azt kívánjuk, bár jóval többször állnának ők egymás mellett a vásznon, és mutatnának rá még inkább az élet súlyára, a tragédiák jelentőségére.
A nemi erőszak vádja és a jótékony hollywoodi amnézia




