Casey Affleck és a pokol mélységei

A tragédia utáni ürességet, a továbblépés képtelenségét mutatja be az idén két Oscar-díjat nyerő A régi város.

Higgyék el, az elfojtások olykor nagyon jól jönnek, nem szerencsés mindent rázúdítani a környezetre – mondogatta előszeretettel az ELTE-bölcsészkar egyik népszerű tanársegéde, a diákok kedvence. A szokatlan jó tanács többek közt Freud kapcsán merült fel, a hallgatók pedig természetesen másban, a fájdalmak kibeszélésének és felszínre kerülésének erejében hittek. Nem a fájó pontok elkerülését segítő figyelmeztetésben (trigger warning), hanem a pszichoanalízis felemelő erejében. Hiába az elfojtás, ha a múltbeli tragédia egész életünket mérgezi meg, rávetül minden apró rezdülésünkre, viselkedésünkre, arra, ahogy más emberekkel és saját magunkkal bánunk. Ami nem öl meg kívül, megölhet belül – ezt pedig senki nem tudhatja jobban, mint Lee Chandler (Casey Affleck), A régi város (Manchester by the Sea) főhőse. Neki legalábbis akadhat sejtése a pokol azon mélységeiről, amikhez nekünk hozzáférésünk sem lehet, amiket csak elképzelni tudunk. Bár sokáig képben volt, Matt Damon helyett végül Ben Affleck öccse kaphatta a szótlan bostoni gondnok szerepét. A régi város indulásakor kétségek közt őrlődhetünk. A civilben nők zaklatásával vádolt filmsztár egykedvűen hallgatja, ahogy szexuális frusztrációjukat rajta vezetnék le a vízvezeték-szerelőt riasztó háziasszonyok. Afflecktől sem látunk többet a szigorúan összevont szemöldökökön túl, s máris a színész Oscar-díjának örülni képtelen Brie Larson vagyunk, aki a színpadon állva még megtapsolni sem hajlandó a filmsztárt.

Nem adja könnyen magát a film, viszont ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá a találó magyar címfordítás, s fedezzük fel az alkotás rejtett értékeit. És valóban: az ürességet nem könnyű színészileg megfogni, az élőhalottként fel-alá járkálás könnyedén unalomba fulladhat. „Ő Lee Chandler, az a Lee Chandler?” – kérdezgetik folyamatosan a bátyja halála után régi városába visszatérő férfiról, mi pedig már sejtjük, hogy mégsem Affleck karakterét felejtették el megírni. Furcsa is lenne mindez a legjobb színészi és eredeti forgatókönyvírói Oscar-díj fényében, de persze érdemtelenül elnyert elismeréseket láthattunk már bőven. A régi város kapcsán viszont ilyesmiről nem beszélhetünk: itt értelme van a visszafogott játéknak és a lassú építkezésnek. Az időben ugrálva, apró bevillanások képében derül lassan ki, miféle traumát is kell viselnie a saját világába veszett főhősnek, a film közepén pedig váratlanul meg is mutatnak mindent, hogy a nyugodt szemlélődés a sokknak adja át helyét.

Az egyenetlen történetvezetés ugyanakkor ezután tárja fel hibáit is. Amilyen hirtelen tör be az iszonyat, olyan gyorsan térünk vissza a nihilhez. Csak Affleck összevont szemöldöke és le-lesújtó ökle helyett láthatunk már többet, így azt is, hogy a filmsztár nem egyetlen arckifejezéssel tervezte letudni a kétórás játékidőt. A valódi bravúr pedig épp abban rejlik, hogy a színész képes a filmidő elején visszafogni, nem túljátszani magát, hogy aztán amikor kell, a felszínre törő érzelmeket is tökéletesen tudja visszaadni. Különös kettősséget tapasztalunk közben, hiszen Oscar-kedvenc alkotásként épp könnyekre, érzelmekre, csipetnyi hatásvadászatra számítanánk, amivel szemben nekünk kellene visszafogottságot, „a kevesebb néha több” elvét javasolnunk. Itt a helyzet fordított, Kenneth Lonergan rendező utóbbit tekintette iránymutatónak, mi pedig kicsit soknak érezzük már a körítést, és kevésnek a szembesítést az iszonyattal. Miközben tudjuk, érezzük, hogy ez így hiteles, így pontos, ahogy van.

Lonergan eddigi munkásságát ismerve sejthettük, hogy a rendezőben rengeteg lehetőség rejlik, és most végre mondhatjuk azt is, nem ígéret ő többé. A Csak egy kis pánik, valamint a New York bandái írója hosszas huzavona után végül hat éve készítette el rendezőként a Margaretet, amit kritikai siker, de visszafogott nézői érdeklődés kísért. A régi város viszont az utóbbi időszak egyik kedvenceként végleg a radarra helyezte őt. „Nem oldozhatja senki föl / a jövevényt, ki halasztást kapott, / a földön vesztegelni egyelőre” – írja Kálnoky László A régi ház című versében, s ez éppúgy vonatkozik Manchesterre is Lee Chandler esetében. Megnyugvást senki, a volt feleség sem adhat számára, a fájdalom mélységét pedig épp a kettejük közti történések kapcsán érthetjük meg. S azt kívánjuk, bár jóval többször állnának ők egymás mellett a vásznon, és mutatnának rá még inkább az élet súlyára, a tragédiák jelentőségére.

A nemi erőszak vádja és a jótékony hollywoodi amnézia

Minden szakíró biztosra vette, hogy 2017-ben a legjobb férfi főszereplő Oscar-díját Casey Affleck kapja A régi városért. És nem is történt meglepetés, Ben Affleck kisöccse vitte haza az aranyszobrocskát. Voltak azonban, nem is kevesen, akik egyáltalán nem örültek a színész sikerének. Elsőként a díjat átadó Brie Larson amerikai színésznő juttatta kifejezésre nemtetszését: olyan arccal gratulált, mintha saját halálos ítéletét kézbesítették volna. A megvetéssel vegyes elutasítás egy hét évvel ezelőtti ügyben gyökerezik. Casey Affleck 2010-ben egy áldokumentumfilmen dolgozott. A műből végül nem lett semmi, a producer, Amanda White, illetve az operatőr, Magdalena Gorka azonban beperelték a színészt, amiért állításuk szerint szexuálisan zaklatta őket a forgatáson. Az ügy nem jutott el a bíróságra, a felek peren kívül megegyeztek. Brie Larson a tavalyi gálán A szoba című filmért kapta meg a legjobb női főszereplőnek járó Oscart. A műben Larson egy olyan nőt alakít, akit kamaszkorában elrabolt, éveken át fogva tartott és rendszeresen megerőszakolt egy férfi. És nem véletlenül vállalta el a film főszerepét, hiszen a színésznő élharcosa a női egyenjogúságért folytatott küzdelemnek, évek óta rendszeresen szólal fel a megkülönböztetés, a zaklatás és a nőkkel szembeni erőszak ellen. Mindezek fényében érthető, hogy Larson nem örült kifejezetten Casey Affleck elismerésének. Kettejük színpadi performance-a azonban csupán néhány hétig ad beszédtémát az álomgyár körül, aztán a színész nemierőszak-ügyét elnyeli a jótékony hollywoodi amnézia. Egy brit publicista úgy fogalmazott ezzel kapcsolatban, hogy az amerikai filmvilág macsói összezárnak Affleck előtt, akinek így már nem eshet bántódása. Brie Larson időközben interjút készített Jane Fondával, amelyben a 79 éves Oscar-díjas színésznő voltaképpen arról beszélt, hogy Hollywoodban magától értetődő természetességgel zaklatják és erőszakolják meg a nőket. Talán nem meglepő ezek után, hogy Affleck – színészi teljesítményét tekintve megérdemelt – Oscarját több szakíró is a filmipar álszent gesztusának nevezte, hiszen az aranyszobor csillogása könnyen elterelheti a figyelmet a valóban súlyos problémákról. Időközben Casey Affleck is megszólalt az ügyben, és visszautasított minden találgatást. A hét végén A régi város rendezője, Kenneth Lonergan is védelmébe vette főszereplőjét. Egy egyetemi lapba írt olvasói levelében úgy fogalmazott, a zaklatás feltételezése nem egyenlő a váddal, majd hangsúlyozta, bizonyítékok nélkül nem ítélheti el senki a színészt. (F. B.)