Úgy alakult, hogy közel egyszerre mutattak be a magyar mozik két, egészen hasonló dilemmákat körüljáró filmet. A probléma örök: hiába játszódik három évszázaddal később Anne Fontaine lengyel–francia filmje, az Ártatlanok, éppúgy a hit próbatételét, Isten feltételezett hallgatásának drámáját mutatja be, mint a Némaság. A lengyel kolostor apácái szintén felteszik maguknak a kérdést, Isten jelenléte mellett miként fordulhat elő az a sok szörnyűség, amit át kell élniük. Így tesz Martin Scorsese legújabb, nagyszabású filmjének főhőse, a portugál Rodrigues atya (Andrew Garfield) is, aki társával (Adam Driver) együtt indul japánbeli misszióba. Céljuk az inkvizíció sújtotta országban megtalálni Ferreira atyát (Liam Neeson), akiről az a hír járja, megtagadta kereszténységét, és már a buddhista japánokhoz hasonló módon él. Hőseink képtelenek ezt elhinni, így elindulnak megismerni a szigetországban még életben lévő keresztények pokoli mindennapjait.
A Vatikánban debütált
Négyszáz lelkész nézhette végig a frissen elkészült alkotást – számoltunk be róla még novemberben. Ferenc pápa ugyan nem volt ott, de vele a rendező külön is találkozhatott.
Az egy adott történetre koncentráló Ártatlanoknál viszont Martin Scorsese filmje jóval univerzálisabb, filozofikusabb tud lenni. S emiatt sokkal nehezebb is az Endó Súszaku 1966-os regényéből készült, a XVII. századi Japánba visszavezető alkotás. A hit próbatételében az elvek, az emberi minőség megmérettetését látjuk, és nem tudunk nem beleborzongani. Jajj nekem, ha előbb születtem volna, jó keresztény lehettem volna, és nem kellett volna döntenem – mondja ki egy ponton a Némaság egyik legnyomorultabb karaktere, Kichijiro, aki olykor még indokolni sem tudja árulását. Nem a pénz miatt tettem meg – magyarázkodik, s már könyörög is a gyónásért Rodriguesnél, aki hiába pap, lelke mélyén megveti őt. Pedig valójában jóval több a közös bennük, mint Rodrigues és a film tiszta szívű, egyszerű keresztényei közt.
A Némaság egyik legfontosabb jelenete, ahogy az inkvizítor kezére kerülő Rodrigues rémülten kérdezi a tőle példamutatást váróktól, miért olyan nyugodtak. Hát nem tudják, hogy meg fogják ölni őket? – kérdezi iszonyodva. A fiatal keresztény nő jobban már nem is csodálkozhatna. Hiszen akkor a paradicsomba jutnak, nem? A mostani szenvedéseknél már csak jobb jöhet. Rodrigues minderre megkeményedik, és révetegen magyarázza, hogy igen, persze, akkor már nem lesz szenvedés, nem lesz kemény munka, nem lesz adófizetés. Őszintétlenebb, hiteltelenebb nem is lehetne már, mint itt, ekkor. És ez már előrevetíti útját, ahogy nem sokkal későbbi szenvedélyes kereszténységvédelme és Isten némasága miatti gyötrődése is. Ezzel szemben látjuk a tisztaság példájaként a keresztény lányt és másokat, akik maguk fogadják némán végzetüket ahelyett, hogy saját maguknak követeljenek válaszokat a történésekért.
Mi pedig ülünk a moziban, s ítélnénk, ki a tisztább, ki az elveit inkább feladó, miközben próbáljuk elhessegetni a kérdést: mi hogyan állnánk a próbatételt? Szerencsés, ki úgy lehet elvhű, hogy nem kerül látványos válaszút elé. Miközben a próbatétel ott van a mindennapokban persze, csak már észre sem vesszük, s gondoljuk, mi még nem mérettettünk meg, de egyszer talán.
Martin Scorsese briliáns filmje méltán kerülhet egy sorba az olyan korábbi klasszikusokkal, mint amilyen Krisztus utolsó megkísértése is volt. S joggal vetheti fel Tandori Dezső nagyszerű kóanját: „Némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?” Tényleg, mi helyett? Milyen választ várunk? És milyen választ adunk magunknak, amikor tudjuk, hogy már elvesztünk?
