„Nem az ÁVO-tól ugyan, de ma is félünk”

A 85 éves Mészáros Márta a rendszerváltáskor elmaradt katarzisról és a mai Magyarország félelmeiről.

– Nagy Imre miért hős?
– Amiért Lech Walesa. A gdanski hajókikötőben sok ezer ember sztrájkolt hónapokig, szemben velük állig felfegyverkezve a hadsereg. Közben zajlottak a megbeszélések, ahol Walesáéknak le kellett volna mondani a sztrájkról, mindenről, és egyetérteni Jaruzelskivel. És Walesa egyszer csak azt mondta, hogy most elég volt: felmászott a vaskerítésre, és átugrott. A katonák nem lőttek rá, tudomásul vették. De ő abban a pillanatban meghalt volna a szabadságért. Nagy Imrével is így volt. Amikor rájött, hogy Kádár elárulta a forradalmat, és felajánlotta neki, hogy vegyen ebben részt, legyen a kormánya tagja, ő azt mondta: nem. A hősiesség az a pillanat, amikor az ember átlép egy határt. Pedig tudja, hogy az út, amit választott, az életébe kerülhet.

– Olyan színészekkel forgatott filmeket, mint Isabelle Huppert, Marina Vlady, Viszockij és a többiek. Franciaországban is dolgozhatott, sikerei voltak. Miért nem maradt kint?
– Egy időben Párizsban akartam maradni. De aztán jött a nagy szerelem Jan Nowickival. És engem érdekelt Kelet-Európa. Azt hittem, itt tényleg valami nagyszerű fog történni. Lengyelországban jött a Szolidaritás, itt nálunk is elkezdődött a mozgás. Írtam is egy cikket, aminek az volt a címe, hogy Szerelmem, Kelet-Európa. De ha van nép, akit csodálok, ahogy éli a hétköznapokat, a történelmet, a szerelmet, a szexet, azok a franciák. Csodálatos, ahogy a férfiak viszonyulnak a nőkhöz, és ahogy a nők léteznek. Mindegy, hogy mit vesznek fel, rajtuk az egészen másképp áll. Nincs nem elegáns nő.

– Önnek is elegáns francia nővé kellett válnia?
– Akkor jól kerestem, rendesen fel voltam öltözve. De mindig pulóver-nadrág párti maradtam. És soha nem festettem magam. Volt egy barátnőm, aki egy kozmetikai cégnél dolgozott. Egyszer kifestett. Jancsó Miklós egy bárban várt rám. Amikor odaértem, nem ismert meg, pedig ott álltam vele szemben. Szóltam, hogy Mikike, én vagyok. Mondta, hogy Jézus Mária, ilyet többet ne csináljak.

– A külföldi karrier adott védettséget a magyarországi kultúrpolitika ellen?
– Valamennyire igen. Volt három betiltott filmem, de aztán engedték azokat is. Most sem könnyű a kultúrpolitikával. Az utolsó filmemet nehezen csináltam meg, három-négy évig nem kaptam pénzt. Aztán rájöttek, hogy talán mégis tudok még filmeket csinálni.

– Önt nem próbálták beszervezni annak idején?
– Nem. Szerintem tartottak tőlem. Moszkvában végeztem a filmművészeti főiskolát, anyanyelvi szinten beszéltem oroszul. Ez különös módon védettséget adott. Szerintem nem tudtak hova tenni. Huszonkét-huszonhárom évesen megjelentem a filmgyárban, és pénzt kértem, hogy dokumentumfilmeket csinálhassak. Tizennégy éves, csúnya kislánynak néztem ki akkoriban, és elég húzós témákat választottam: szegényekről forgattam, anyákról, akik az éhség miatt megölték a gyereküket, meg parasztokról, akiktől behajtották a búzájukat. Mégsem dobtak ki.

– Feminista?
– Igen, de nem az eredeti értelemben. Az igazi feminizmus szerintem komoly filozófia. De ha megnézem a magyar parlamentet, ahol pár magányos nő ül a sok férfi között, elszomorodom. Ilyen értelemben feminista vagyok. Más országokban is időről időre változnak az arányok, de nem kérdőjeleződik meg, hogy a nőknek van-e helye, mondjuk, a kormányban vagy vezető pozíciókban. Nekem az is feltűnt, hogy nálunk kormánytagoknak, képviselőknek szinte sosem látja az ember a feleségét. A férfi-nő viszonyok általában is szomorúak itthon. Franciaországban, ha a párok elválnak, barátok maradhatnak, beszélnek egymással. Van persze kivétel, de valahogy demokratikusabban zajlanak a dolgok. Itt megölik egymást. Sokan verik a feleségüket, sok a válás. A szexuális viszonyokban sok a durvaság, kevés a szépség. Nem élnek harmonikusan. Azért is nem csináltam erről filmet, mert annyira felháborít a téma, hogy nem merek hozzányúlni.

– Volt olyan szakmai álma, amiről le kellett mondania a család kedvéért? Jancsó Miklóssal három gyereket neveltek.
– Nagyszerű gyermekeim vannak, ma már nagy barátaim. Amikor kicsik voltak, sok minden más volt, mint ma. Szegénység volt Magyarországon. Mi is szegények voltunk. Nem azon járt az eszünk, hogy meg kell szerezni a gyereknek ezt vagy azt. Mindenki kapott párizsis szendvicset, és ha valamelyik kinőtte a ruháit, a másik örökölte. Később sem lettem pénzgyűjtő, de nem volt az Jancsó és Jan Nowicki sem. Egyszer New Yorkban elém tettek egy százötvenezer dolláros szerződést. De belegondoltam, hogy ha ott kell maradni három évig, mi lenne a gyerekekkel? Nemet mondtam. Most, hogy az unokáknak lakást kellene venni, néha eszembe jut, hogy talán alá kellett volna írnom. De pénzért soha nem csináltam filmet. Mindig úgy voltam vele, hogy az emberi élet másodperceket jelent a történelemhez képest. Meg kell próbálni találkozni mindennel, ami különös és érdekes. Felfogni azt, amiben élünk. Legalább megérinteni az igazságot.

– Sikerült?
– Néha igen. Annak örülök, hogy filmesként nem kábított el a pénz. Az egy másik bolygó. Ha már villád van a Rózsadombon, akkor olyan bútort akarsz, ami a villához illik. És minden mással is így van. Láttam a francia barátnőimen. De a franciáknál azért ez nem annyira durva. Elegánsak. Fontos nekik a művészet.

– Több rendezőről is tudni lehet, hogy szakmai és pénzügyi kérdéseken összezördült az Andy Vajna-féle Magyar Nemzeti Filmalappal. Önnek volt velük gondja?
– Most jól jöttem ki velük. Adtak pénzt, és kész. Nem piszkáltak, nem szóltak bele semmibe.

– Sorra jönnek a magyar filmes sikerek mostanában, rengeteg nemzetközi díjat kaptak meg magyar filmek. Pár éve még ön is elég lemondóan nyilatkozott a magyar filmről. Mégis van remény?
– Mostanában tényleg úgy látszik, mintha mozogna valami. Tehetségesek a magyar filmesek. Sok baj van a menekültekkel, azért is figyel most ennyire ránk a világ. A Saul fia megérdemelte az Oscart. Most megnéztem Enyedi Ildikó filmjét, a Testről és lélekrőlt, ami a Berlinálén Aranymedvét nyert. Tetszett a film, csak a vége nem, amikor a testük összeér; az szerintem aszexuális. Valahogy nem születik meg a csoda. 

– Melyik külföldi fesztiválon mutatják be az Aurora Borealist, Cannes-ban?
– Elküldték oda is. De nem biztos, hogy ez a film oda való. Cannes nagyon politikus fesztivál. Nem elég, ha jó egy film. Az is kell, hogy valamilyen fontos trendbe illeszkedjen. Magyarországon például köztudottan van antiszemitizmus. Ha jön innen egy nagyszerű holokausztfilm, mint a Saul fia, akkor biztosan kap díjat. Az én filmem, a Napló gyermekeimnek is azért kaphatta meg a zsűri nagydíját 1984-ben, mert arról szólt, hogy Magyarországon ártatlan embereket tartóztatnak le, és a szovjet diktatúra szisztémáját vették át; a módszerekben a KGB és a Gulag jelentette a mintát.