Orbán Viktor és Soros György csatájáról szól a Kincsem – akár ezt a címet is adhattam volna a kritikának. Semmi köze nem lenne a szöveg tartalmához, sem a filmhez, de jó sok olvasót vonzana. És nem követnék el nagyobb átverést, mint Herendi Gábor, aki a csodaló után nevezte el a saját alkotását.
Kincsem – dramaturgiailag – a legunalmasabb nemzeti hősünk. Ötvennégy versenyen indult, mind az ötvennégyet megnyerte. A legyőzhetetlenségén nem találni fogást, filmet forgatni belőle olyan, mintha egy monolitot akarnának műalkotássá formálni. Nincs konfliktus, nincs szenvedés, nincs mélypont, nincs újbóli talpra állás, csak folyamatos győzelem van. És persze hatalmas munka, ami azonban, legyünk őszinték, keveseket érdekel. A közönséget a vér, az izzadság és a könnyek csak akkor villanyozzák fel, ha a bukás lehetőségét rejtik magukban.
Herendi Gábor és alkotótársai pontosan tudták ezt. Nem is bajlódtak Kincsem életrajzával, csináltak inkább egy áltörténelmi szerelmes filmet, amelybe hárommilliárd forintért az 1990–2000-es évek kaland- és romantikus alkotásainak minden kliséjét belepréselték a Vadiúj vadnyugattól a Moulin Rouge-ig. A színpompás látványvilágot teleszórták a rendezőtől megszokottan plasztikus figurákkal, végül az egészet nyakon öntötték a Valami Amerika és a Magyar vándor visszafogott humorával. Hiába azonban a címben foglalt legyőzhetetlenség, a film nem a csodaló ötvenötödik futása.
A Kincsem ezen a héten kerül a mozikba, ám ha egy kicsit szerencsésebbek vagyunk, rögtön két csodalófilmet is kaphattunk volna. Eleinte ugyanis két projekt futott párhuzamosan. Az egyik Losonczi Gábor producer irányításával, Bereményi Géza forgatókönyvéből, angol rendezővel és a magyar viszonyokhoz képest csillagászati összegből, 6–13 milliárd forintból készült volna. Főszereplőnek a dán világsztárt, Mads Mikkelsent ígérték, a célegyenesre azonban már nem Bereményiék fordultak rá elsőként, hanem a Hutlassa Tamás producer vezette Kincsem-film, amely Hegedűs Bálint és a felkért rendező, Herendi Gábor könyvéből készült. A verseny akkor dőlt el, amikor a filmalap is az utóbbi mellé állt.