Színpompás átverés lett a Kincsem

Herendi Gábor hárommilliárdos áltörténelmi romantikus alkotásában egy dolog jelentéktelen: maga Kincsem.

A mű kétmilliárd forintos állami támogatást kapott, ehhez jött plusz egymilliárd más forrásból, így lett a Kincsem a legdrágább magyar film. De e tekintetben egy szavunk sem lehet, minden fillér szinte csilingel a vásznon. Mintha egy pedáns könyvelő állt volna a rendező mögött, hogy minden jelenetnél jelentőségteljesen köhintsen: százmillióból csak ekkora robbantásra futotta, direktor úr? Lenyűgöző látványvilágot kreáltak, ami kis híján még azt is elfeledteti velünk, hogy hülyére vesznek bennünket.

Ha nem lenne elég, hogy a film Kincsem címen fut, a szájbarágós prológusból megtudjuk, hogy a történet 1849-ben, a szabadságharcot követő brutális megtorlás idején indul. A helyszínt és az időt tisztázták tehát, de csupán azért, hogy az egészet egy mozdulattal kirántsák alólunk. Mint kiderül, a filmbeli Blaskovich Ernő (Nagy Ervin) nem a világhírű tápiószentmártoni ménes alapítója, hanem egy nagyvilági gróf, aki az életét a lóversenypálya, a kupleráj és a bosszú háromszögében tengeti. Legfőbb célja, hogy tönkretegye apja gyilkosát és birtokainak elorzóját, Otto von Oettingen bárót (Gáspár Tibor).

A császár bizalmasa azonban nem adja könnyen magát, sőt a derék labanc, aki maga is lelkes lótenyésztő, a legfájóbb pontján, a lovin csap oda újra és újra a grófnak. Blaskovich erre taktikát vált, és beleszeret a báró lányába, Klarába (Petrik Andrea). A nő hiába okos és szép, egy lovas baleset maradványai és a fogyatékosságból táplálkozó cinizmusa elriasztja a kérőket. Amikor pedig végre feltűnik egy a nagy jövő előtt álló Gerlóczy gróf (Keresztes Tamás) személyében, akit nemcsak Oettingen báró, de maga Ferenc József is támogat, jön Blaskovich, és elcsavarja Klara fejét. A szerelmesek útja Európa nagy lóversenypályáin vezet keresztül, ám a románc természetesen nem nélkülözheti a tragédiát. A régi sérelmeket ugyanis semmilyen szerelem nem írhatja felül, a kérdés csak az, hogy az atavisztikus gyűlölet mindent elemésztő lángjaiból kimenekülhetnek-e a hősök. 

A film fikció, tudatosul bennünk, hiszen Herendiék szinte minden kötelet eloldoznak, ami a történelmi múlthoz kötötte az alkotást. A Kincsem tökéletesen anakronisztikus: egy sosem volt világot jelenít meg, amelyben a XIX. század második felének látványvilágát és eszközkészletét tudományos fantasztikummá gyúró steampunk veszi át az uralmat. A boldog békeidők elképzelt jövőjéből formált alternatív múltba csöppenünk: félelmetes fémszerkezetek, színpompás bőrcuccok és fekete napszemüvegek jelzik, ne számítsunk hagyományos kosztümös filmre.

És ha már elszakadtunk a valóságtól, az sem probléma, hogy az alkotók páros lábbal szállnak bele a császár emlékezetébe. Herendiék akkora kuruc virtust nyomnak, hogy a fal adja a másikat. Ferenc József (Fekete Ernő) gusztustalan zsarnokként jelenik meg a vásznon, aki nemcsak egy hanyatló kor romlott despotája, de aljas gyilkos is, hiszen minden erkölcsi aggály nélkül tör Blaskovich életére, persze nem saját kezűleg intézi a dolgot, annál gyávább és számítóbb. Az ok egyszerű: Kincsem folyamatosan tönkreveri a császári paripákat. A csodaló sikere pedig egységbe kovácsolhatná a magyar népet, ami egy újabb forradalom rémképét vetíti előre. Ez a roppant izgalmas részlet újabb csavart visz a múlt amúgy sem túl diszkrét átalakításába.

De az alkotóknak még ez sem volt elég, a kortalanságot aktuális utalásokkal és poénokkal cifrázták, mintha a Magyar vándor hét vezére ugrott volna be egy újabb körre. A báró fogadásán hiphopot táncolnak; Klara kisasszony Fluor Tomi slágerét dúdolja – „álljunk össze, mint két kicsi Lego” –, miközben a kérőjére vár; Blaskovich hű társa, Hesp Róbert (Gyabronka József) pedig a vasárnapi boltzárral viccelődik.

És ekkorra már a hiányérzetünk is elmúlik. Hiszen kinek kell egy ló, ha ilyen kreatív megoldásokkal szórakoztatják? Tekintve, hogy semmi nem az, aminek elsőre látszik, vélhetőleg a címszereplő méltatlan mellőzése sem kavarja fel a közönséget. Persze ne legyünk igazságtalanok, a filmben valóban felbukkan egy Kincsemnek nevezett állat, amely először alkalmatlannak tűnik a versenyzésre, ám később minden futamot megnyer. Csakhogy a szerepe nem több egyszerű biodíszletnél: színesíti a szerelmespár sztoriját. Semmi nem változna, ha lóverseny helyett kakasviadalt látnánk Latin-Amerikában vagy szánhúzást Alaszkában.

Ebben a leosztásban azonban nemcsak a lónak, de a színészeknek sem maradt sok lehetőségük. Nagy Ervin az első felbukkanásakor enyhén összeráncolja a szemöldökét, és két órán keresztül úgy marad. De nemcsak ő, Petrik Andrea is elég szegényes eszköztárból kénytelen dolgozni. Ami persze nem a színészek hibája, sőt egyáltalán nem is hiba, hiszen a nyílegyenesre alakított és tükörsimára csiszolt történetben nincs helye az árnyalt jellemábrázolásnak. Minden, ami egy kicsit is megdolgoztatná a néző elméjét, a szórakoztatás ellen hat, nincs helye tehát a filmben.

Andy Vajna néhány napja arról beszélt, hiányoznak a magyar történelmi filmek. Reméljük, nem a Kincsemmel gondolta megoldani a problémát. Egy történelmi film a múlt egyfajta értelmezését adja, nem ígéri a valóság teljes megragadását, ám felidéz bizonyos eseményeket, amelyek az „így is lehetett” illúziójának hála alkalmasak arra, hogy a néző eredetként lássa azokat, s így saját magát is elhelyezhesse a történetben. Ez a gesztus lehet kijózanító, felforgató, járhat keserves végeredménnyel, de a nemzeti büszkeséget, az együvé tartozást is erősítheti.

A Kincsem ezek alapján éppen a történelmi film ellentéte. Felvillantja a forradalmat mint közös eredetet, és megidézi a dicső lovat, amely minden magyar győzelmi vágyat kielégít, ám az egészet egy mozdulattal összezúzza, és heves tréfálkozások közepette behajítja a szemétbe. Heroikus küzdelmet, megfeszülő izmokat és világraszóló diadalt társít a magyar lobogóhoz, amely azonban csak bot és vászon marad a filmben. Herendiék nemes érzelmekre bazíroznak, ám a piros-fehér-zöld felszín alatt a film üresen kong, a látvány mögött nincs semmi, így pedig az érzelmek természete is megkérdőjelezhető.   

Ettől persze a Kincsem még elérheti a célját, nyújthat két óra felhőtlen szórakozást. Hiszen ehhez minden adott: egy következetes forgatókönyv, üres archetípusokká redukált karakterek, lenyűgöző látvány, pofonegyszerű poénok, szerelem és szex.

És éppen ezért lesz a Kincsem tökéletes lakmusz Vajnáék számára. A siker egyértelműen jelezheti: a közönséget nem zavarja, hogy nem azt kapja, amit ígértek neki; hogy egy színpompás átverés áldozata lett; hogy a nemzeti büszkeséget sok pénzért vett ürességgel keltették fel. Ha pedig semmi nem az, aminek látszik, már nem kell a tényekkel bajlódni többé.