A kórházbeli alakok pedig lelkesen vitáznak antiszemitizmusról, a német–francia ellentét mibenlétéről, tesznek hitet előbb a hitlerizmus mellett, majd játsszák el gúnyosan a diktátort, amint magából kifordulva üvölt tömegek előtt. Mintha csak játék lenne az egész, az élet, az elnyomás s a néplélekbe betaláló Führerről való okfejtés. Hallottam, hogy valaki azt kiáltja az utcán, halál a zsidókra, s nem értettem – mondja hősünk barátnőjének, aki a kórházban tetszik meg neki. Nem értette, hogy lehet, hogy ilyen komoly dologról, mint a halál, csak olyan egyszerűen üvöltözzenek az utcán, és fel se tűnjön senkinek, menjen mindenki tovább a dolgára. „Ha azt kiáltozná, halál a borzokra, biztos mindenki döbbenten nézne rá” – halljuk.
A költői vénával megáldott, bohém fiatal sztorija Max Blecher történetén, művészetén alapszik, s közben folyamatosan megszakítják a filmet a szerző sorai, melyek fejezetszerűen tagolják részekre az alkotást. Érzésekről olvashatunk a vásznon, amelyeket a főhőshöz kötünk, a fiúhoz, aki érzékenyen szemléli a körülötte növekvő, lelkesen gajdoló borzalmat. Miközben a környezet már forrong, miket írtak Hitlerről, ő még mindig azon vitázik barátnőjével, Minulescu a jobb költő, vagy Bacovia. Egy vidám jelenet váratlanul erőszakos összetűzéssé fajul, a forradalmi dalok önfeledt éneklése egyik percről a másikra válthat sokkal súlyosabbra.
„Álmodom, s szinte nem vagyok, elvesztem, mim nem volt soha, / És elkezdtem haldokolni, mielőtt még éltem volna” – írta még Pessoa alig néhány évvel korábban, 1929-ben az Itt, a széles parton, némán kezdetű versében, s ezt érezhetjük a Sebhelyes szívek közben is. A lassan csordogáló film ezúttal ugyanakkor kevésbé intenzív, letaglózó, mint a rendező legjobbja, a Mindenki a mennybe megy volt, éppúgy, ahogy Serban Pavlu is kevésbé nyújt emlékezetes alakítást itt az orvos, mint öt éve a frusztrált volt férj szerepében. Viszont fontos, sokat nyújtó alkotás, melyet csütörtök este a Budapesti Román Kulturális Intézet mutatott be a Frankofón Filmnapok keretében.
