Emlékszünk a Kígyótojás végéről az unott, közönyös, egymásba olvadó szürke arctömegre, s a félelmetes várakozásra, mi lesz, ha megszületnek a gyermekeik is? Bergman húszas években játszódó filmjét nézve már tisztában voltunk vele, miként fogadják majd, hogy szüleik életének romjain számukra már a remény sem maradt. S azt, hogy emiatt elönti őket a végtelen frusztráció, keserűség, a vágy mindennek a ledöntésére. Éreztük, hogy a szörnyeteg tényleg régóta ott bujkált, s csak várt a megszületésre. De nézzünk csak bele egy pillanatra most a Sebhelyes szívekbe Radu Jude-tól. Nézzük, a harmincas évek közepének Romániájában játszódó mű kórházban fekvő szereplői mennyire önfeledtek, lelkesek, dalolják a zsidóellenes indulókat, s mondják, hogy ők nem is antiszemiták, azazhogy csak politikai-gazdasági szempontból azok. „Olvastad, Cioran mit írt Hitlerről?” – kérdezi az egyik. „Olvasd csak fel, s ezt nem abban a béna gárdista újságban hozták le, erre érdemes figyelni!” „Én azért vagyok hitlerista, mert...” – halljuk már a román-francia filozófus szövegét.
A kortárs román dráma Mungiu utáni legismertebb alakja, Radu Jude ismét más irányba mozdult el, ismét teljesen másfajta filmet készített az eddigieknél. A Mindenki a mennybe megy kisrealista drámája után az Aferim! a XIX. századi Havasalföldig vitt vissza, mégis hasonló problémákat felvetve, mint Mungiu a legutóbbi Érettségiben. A román mindennapok benne éppúgy megelevenedtek, mint Radu Muntean vagy épp Corneliu Porumboiu filmjeiben. A hárítás, hogy én úgysem befolyásolhatom a gépezetet, s ezért nem is gond, ha elkövetem ugyanazokat a bűnöket, örök.
A Sebhelyes szívek (Scarred Hearts) másféle alkotás már, két és fél órájában az Aferim! és a Mindenki a mennybe megy közé eső korszakot, a vészjósló harmincas éveket tárja elénk. Főhőse (Lucian Teodor Rus) csonttuberkolózissal kerül kórházba, ahol a kezdettől azzal hitegetik, hogy csak apró gondról van szó, hamarosan rendbe fog jönni. Gipszbe teszik, várakoznak, majd csodálkoznak, hogy alatta csak elgennyesedett a seb, de tovább bátorítanak: ez nem is olyan, mintha valami teljesen más, valami sokkal komolyabb lenne
A kórházbeli alakok pedig lelkesen vitáznak antiszemitizmusról, a német–francia ellentét mibenlétéről, tesznek hitet előbb a hitlerizmus mellett, majd játsszák el gúnyosan a diktátort, amint magából kifordulva üvölt tömegek előtt. Mintha csak játék lenne az egész, az élet, az elnyomás s a néplélekbe betaláló Führerről való okfejtés. Hallottam, hogy valaki azt kiáltja az utcán, halál a zsidókra, s nem értettem – mondja hősünk barátnőjének, aki a kórházban tetszik meg neki. Nem értette, hogy lehet, hogy ilyen komoly dologról, mint a halál, csak olyan egyszerűen üvöltözzenek az utcán, és fel se tűnjön senkinek, menjen mindenki tovább a dolgára. „Ha azt kiáltozná, halál a borzokra, biztos mindenki döbbenten nézne rá” – halljuk.
A költői vénával megáldott, bohém fiatal sztorija Max Blecher történetén, művészetén alapszik, s közben folyamatosan megszakítják a filmet a szerző sorai, melyek fejezetszerűen tagolják részekre az alkotást. Érzésekről olvashatunk a vásznon, amelyeket a főhőshöz kötünk, a fiúhoz, aki érzékenyen szemléli a körülötte növekvő, lelkesen gajdoló borzalmat. Miközben a környezet már forrong, miket írtak Hitlerről, ő még mindig azon vitázik barátnőjével, Minulescu a jobb költő, vagy Bacovia. Egy vidám jelenet váratlanul erőszakos összetűzéssé fajul, a forradalmi dalok önfeledt éneklése egyik percről a másikra válthat sokkal súlyosabbra.
„Álmodom, s szinte nem vagyok, elvesztem, mim nem volt soha, / És elkezdtem haldokolni, mielőtt még éltem volna” – írta még Pessoa alig néhány évvel korábban, 1929-ben az Itt, a széles parton, némán kezdetű versében, s ezt érezhetjük a Sebhelyes szívek közben is. A lassan csordogáló film ezúttal ugyanakkor kevésbé intenzív, letaglózó, mint a rendező legjobbja, a Mindenki a mennybe megy volt, éppúgy, ahogy Serban Pavlu is kevésbé nyújt emlékezetes alakítást itt az orvos, mint öt éve a frusztrált volt férj szerepében. Viszont fontos, sokat nyújtó alkotás, melyet csütörtök este a Budapesti Román Kulturális Intézet mutatott be a Frankofón Filmnapok keretében.
