Jóval többet árul el Joachim Lafosse új filmjének az eredeti, mintsem az angol vagy a magyar címe. A Rég nem szerelemnél, illetve az After Love-nál (Szerelem után) többet mond a pár gazdasági kötődéseiről szóló L’économie du couple (A pár gazdasága). És beszédes ez a cím a kapcsolattal való gazdálkodást, az együttélés, az otthon és a valamikori közösség beárazását illetően is. – Számos felújítást végeztem a házon, több illet, mint a pénz harmada. – Igen, de a számlákat én fizetem, a házra a pénzt pedig az anyám adta. – Mert megkaptál csak úgy mindent, és azt amúgy is nekünk, a családnak, a lányainknak adta. – Nagyjából ennyi marad az egykor létező szerelem után otthonból, közös tervezésből, mindabból, ami valaha a boldogságot jelentette. És ahogy az erős érzelmi kötődés az ellentétére vált, úgy lesz a szülői segítség is a kapcsolat megmérgezője, a házon végzett felújítás a másik makacs büszkeségének forrása.
Marie és Boris (Bérénice Bejo és Cédric Kahn) tizenöt évnyi kapcsolatának gyümölcse két lányuk, akikhez mindketten a végsőkig ragaszkodnak. Köztük viszont már mindennek vége, így a különköltözést tervezik, a láthatást pedig már fel is osztották maguk között. Azazhogy az anya osztotta; az apa persze mindig olyankor jelenik meg, amikor épp nem az „ő ideje” lenne. És az apró játszmák már kezdődnek is. Miért nem vetted meg neki a cipőt, amit ígértél? És a lányoknak: édesanyátoktól hallottátok, hogy nincs pénzem?
Csalóka lehet a Rég nem szerelem címe: jóval a kapcsolat kihűlése után az érzelmek szűnését, az egymással szembeni közömbösséget várnánk. Lafosse párja a már épp nem szerelem állapotában van, aminek fájdalmas valódiságát az adja meg, hogy később sem szembesülünk valami nagy drámával, ami végleg eldöntötte korábban a kapcsolatukat. – Ha elég érettek vagyunk, elfogadjuk, hogy a kapcsolat egy idő után mássá alakul – mondja Marie édesanyja (Marthe Keller). Ezzel utalva korunk egyik fő kapcsolatmérgezőjére: az időre, annak felismerésére, hogy az egész már nem lesz ugyanaz, mint az elején. Tényleg csak ennyi lenne, és ha belátnánk, hogy nem lehet másként, együtt tudnánk maradni? Vagy Marie-nak van igaza, aki azzal vág vissza anyjának, hogy az ő gyerekei nem fognak egymást gyűlölő szülők mellett felnőni? Az együtt maradó nagypapák-nagymamák után jönnek az ő hibáiktól rettegő szülők, akik inkább a válást választják. S mi lesz az ő gyerekeikkel? Inkább el sem köteleződnek, mert félnek, hogy úgyis ez lesz a vége?
Marie és Boris sajnos nem tudtak jól gazdálkodni azzal, amit kapcsolatuk során üggyel-bajjal felépítettek, így maradt a szenvedés: mi volt az enyém, mi a tiéd, kik azok, akik örök köteléket képeznek? Lehet-e minden, amit valaha a másikért beletettek a kapcsolatba, a másikkal szembeni igazságuk forrása? – kérdezhetjük külső szemlélőként naivan, miközben a választ akár saját életünkből is ismerjük jól. A francia rendező képes ezeket a felismeréseket és helyzeteket hitelessé és átélhetővé tenni, és ez teszi igazán fájdalmasan igazzá és fontossá filmjét.
