Az irónia persze nyilvánvaló, Sandersből még mindig nem nézi ki az ember, hogy ilyesmire képes, de hát a remény hal meg utoljára. A film nem is lett a valamiféle nagy reveláció, sőt egyik fájó pontja, hogy az eredeti filmek filozofikus élét rendkívül lekerekítette, illetve ha már ez került elő folyamatosan – kifehérítette. Az önnön szellemét megteremtő kiberagy, valamint az egyre inkább mechanizálódó valóság nyugtalanító, elvont kérdései helyett nagyjából egy ellen-Mementót kapunk Sanderstől. Azt hisszük, az emlékek határoznak meg minket, pedig valójában a tetteink – halljuk újra és újra a Nolan klasszikusával szöges ellentétben álló tanulságot. Az emlékek bizonytalanok, elhomályosulhatnak, de „mindegy, mi van belül elrejtve, csak az számít, amit teszel.” A probléma csak, hogy Nolan sokkal hihetőbben modellezte ennek ellenkezőjét.
Csilivili akciómozi lett a Johansson-film, gyönyörű, ám sajnos nem túl színes látványvilággal. A metálszürke persze illik a futurista hangulathoz, mégis, ennél azért merészebben is hozzá lehet már állni a témához. Ahogy az egész kérdéskörhöz: mégiscsak 2017-et írunk, ám mintha a felvetett problémákat igyekeztek volna még az évtizedekkel ezelőttinél is megúszósabbra, egyszerűbbre venni. A pörgős, izgalmas sztori nem mert túl elvont, túl filozofikus lenni, ügyelt arra, hogy befogadható maradjon. Emellett viszont legalább tényleg sikerült felbosszantania a zseniális eredetihez nyilván méltatlan rajongói tömegeket, amiért jár a piros pont, igazi punk gesztus volt ez. „Az a baj ezzel a filmmel, hogy olyanoknak lesznek érzelmeik, akiknek nem is kellene. Az őrnagynak is csak egy nagy mellű harcosnak kellene lennie” – hallottam a moziból kifelé menet egy másik néző műelemzését, és megnyugodtam: már e miatt a reakció miatt is megérte elkészíteni ezt a filmet.
