Különös, mégis igaz: az új Ghost in the Shell film (Páncélba zárt szellem) egyszerre lett merész és bátortalan próbálkozás. A készítőkben kétségkívül volt kraft, így már az élő szereplős változat mozikba kerülése előtt magukra tudták haragítani az eredeti Osi Mamoru-animációs filmek, illete Siró Maszamune-mangák rajongótáborát. Nemcsak ázsiai-amerikai színészek tiltakoztak ugyanis, de a klasszikus művek fanatikusai is aggódtak, mi lesz ebből. Előbbieket Scarlett Johansson szerződtetése zavarta, reakciójuk pedig nagyjából a burokban élő amerikai egyetemisták kulturális kisajátításra vonatkozó vádjára hajazott. Miért kell kifehéríteni egy ennyire ázsiai karaktert, mint amilyen Kuszanagi Motoko őrnagyé? – tették fel a kérdést, amire az eredeti animációk rendezője adta meg a csattanós választ. – Mi itt a probléma? Hiszen egy kiborgról beszélünk – fejtegette, hozzátéve, hogy miután nem az eredeti testében él a karakter, teljesen lényegtelen, milyen bőrszínű ember játssza. Igazat is adhatunk neki. A Park Chan-wook-klasszikus Oldboy feldolgozásánál sem az volt a kérdés, Spike Lee milyen nemzetiségű színészekkel játszatja a karaktereket. A színvonal miatt aggódhattunk, joggal: az az újraforgatott mozi meg sem közelítette a tíz évvel korábbi klasszikus szintjét.
Aggódtak a Ghost in the Shell hívei is. Félelmük az volt, hogy az új szuperprodukció az eredeti filmekkel szemben nem arra koncentrálna, mivé válhat az emberi testét levetkőző, különféle virtuálterroristák és agyhekkerek ellen harcoló őrnagy a kibertechnika magas szintjén. Az előzetesekből is úgy tűnt, Rupert Sanders filmje inkább azt mutatná meg amolyan hollywoodiasan, hogyan kutatja egykori önmagát Kuszanagi Motoko. És hát előző filmjét, a 2012-es Hófehér és a vadászt látva nem is lehettünk nyugodtak azt illetően, hogy Sanders fel tud nőni a feladathoz.
Abban viszont mégiscsak volt valami ironikus, hogy a futurista cyberpunk hívei újra és újra megfújták a kürtöket, mondván, semmiféle újítást nem tudnak elfogadni. Csak a legnagyobb alázattal szabad ehhez a történethez nyúlni – aggodalmaskodtak, az emberfia pedig önkéntelenül elkezdett azért szurkolni, hogy állítsák a feje tetejére az egész Ghost in the Shell-univerzumot. Legyen csak a kiborgfélelmeket elaltató, a technikai fejlődést ünneplő sztoriból egy óda a humanizmushoz, és egy a XXI. századi luddizmust megalapozó mű!
Az irónia persze nyilvánvaló, Sandersből még mindig nem nézi ki az ember, hogy ilyesmire képes, de hát a remény hal meg utoljára. A film nem is lett a valamiféle nagy reveláció, sőt egyik fájó pontja, hogy az eredeti filmek filozofikus élét rendkívül lekerekítette, illetve ha már ez került elő folyamatosan – kifehérítette. Az önnön szellemét megteremtő kiberagy, valamint az egyre inkább mechanizálódó valóság nyugtalanító, elvont kérdései helyett nagyjából egy ellen-Mementót kapunk Sanderstől. Azt hisszük, az emlékek határoznak meg minket, pedig valójában a tetteink – halljuk újra és újra a Nolan klasszikusával szöges ellentétben álló tanulságot. Az emlékek bizonytalanok, elhomályosulhatnak, de „mindegy, mi van belül elrejtve, csak az számít, amit teszel.” A probléma csak, hogy Nolan sokkal hihetőbben modellezte ennek ellenkezőjét.
Csilivili akciómozi lett a Johansson-film, gyönyörű, ám sajnos nem túl színes látványvilággal. A metálszürke persze illik a futurista hangulathoz, mégis, ennél azért merészebben is hozzá lehet már állni a témához. Ahogy az egész kérdéskörhöz: mégiscsak 2017-et írunk, ám mintha a felvetett problémákat igyekeztek volna még az évtizedekkel ezelőttinél is megúszósabbra, egyszerűbbre venni. A pörgős, izgalmas sztori nem mert túl elvont, túl filozofikus lenni, ügyelt arra, hogy befogadható maradjon. Emellett viszont legalább tényleg sikerült felbosszantania a zseniális eredetihez nyilván méltatlan rajongói tömegeket, amiért jár a piros pont, igazi punk gesztus volt ez. „Az a baj ezzel a filmmel, hogy olyanoknak lesznek érzelmeik, akiknek nem is kellene. Az őrnagynak is csak egy nagy mellű harcosnak kellene lennie” – hallottam a moziból kifelé menet egy másik néző műelemzését, és megnyugodtam: már e miatt a reakció miatt is megérte elkészíteni ezt a filmet.
