Számomra 1945 a gyász, nem a felszabadulás éve

„Kádár Jánosról szeretnék még egy játékfilmet készíteni” – többek között erről beszélt lapunknak az 1945 rendezője, Török Ferenc.

– Külön lehet választani élesen ezeket a karaktereket? A filmhez hasonlóan rövid idő leforgása alatt játszódott a Húsz óra: ott is láthattuk, miként cserélődnek a szerepek, miként fogadnak bosszút az áldozatok, miként lesznek elkövetők azokból, akik úgy érezték, őket nyomják el.
– A Húsz óra vagy a Körhinta évekkel később játszódnak ugyan, mégis fontos alapművek a magyar falu ábrázolása tekintetében. Az előkészítés során újranéztem többször mindkét Fábri-filmet, mint ahogy Makk Károly Ház a sziklák alatt című neorealista drámáját is. Kerestük az atmoszférát, a hiteles nyelvet, a korfestő motívumokat. Megtalálni olyan átélhető figurákat, akik egyszerre rajzolják meg a korabeli magyar falusi társadalmat. A történet karakterológiája nem csupán bűnösökre és ártatlanokra osztja a szereplőket, próbáltuk erősen árnyalni a képet. Ott van például a főszereplőnk, a Rudolf Péter által alakított falusi jegyző: tipikus kelet-európai archetípus. Egy éve még a nyilasokkal kollaborált aktívan, pár év múlva viszont hithű kommunista lesz. Az örök túlélő.

– Kicsit az a döbrögis karakter ő, aki korábbi filmjeiben, mondjuk a Szezonban is felbukkant?
– Talán Döbrögi is benne van, de még inkább egy kisstílű falusi Don Corleone. Nagyon is valóságos archetípusról van szó. Ismerjük azokat a nyilasokat, akik ávósok lettek, a párttitkárokat, akik a rendszerváltás után a templomban kötöttek ki, vagy épp profi kapitalistaként vagyont szereztek. Ezek a kedves mosolyú emberek éppen úgy forgatják világnézeti köpönyegüket hatalmuk megtartása érdekében, ahogy az aktuális helyzetük megkívánja.

– A hatalom tesz ilyenné, vagy eleve azok törnek hatalomra, akiktől nem áll távol ez a fajta cinizmus? És lehet még újat mondani erről a karakterről?
– Nem gondolom, hogy ez a karakter túl lenne reprezentálva a magyar filmben. Eleve a hatalomban lévő figurák gyakran kívül esnek a forgatókönyvírók látómezején. Azt a figurát akartuk bemutatni, akinek simán meg kellene bűnhődnie tetteiért, de sajnos soha nem fog, másnap úgy ébred fel, hogy minden teljesen rendben van.

– Az a fajta képmutató hatalom jelenik meg itt, mint az orosz Leviatánban is?
– Az oroszoknál azért egyszerűbb a helyzet. Magyarország a legbonyolultabb képlet, bár lehet, hogy csak túl jól ismerjük, ezért érezzük annak. Nyugat-Európában egy ilyen hazug karakter szinte értelmezhetetlen volna. Itt, keleten viszont szinte évtizedenként cserélődtek a szisztémák, rezsimek, ideológiák. A helyi kiskirályoknak folyvást alkalmazkodniuk kellett, mert általában sokáig éltek. Mikor tíz éve elkezdtük az 1945 című filmet tervezni, fogalmunk nem volt, milyen Magyarországon és épp milyen világban fogjuk majd egyszer ezt a filmet bemutatni. Nem gondoltam volna, hogy a maihoz hasonló, zavaros világban lesz a premierünk. Ennyire nem gazdag sajnos még a fantáziám.

– Mit ért zavaros világ alatt?
– Mondjuk azt nehéz lett volna elképzelni akár két éve is, hogy a populista Donald Trump lesz az amerikai elnök, nálunk Magyarországon pedig egy, a hatalomból szinte kimozdíthatatlan kormány fogja irányítani a törvényhozást, a gazdaságot és egyszerre mindent. A legveszélyesebb múltat idézik ezek a történések, csak gyorsabbak és vadabbak most a kanyarok, mélyebbek a változások.

– Filmes téren viszont akadnak pozitív változások is, nem? A Magyar Nemzeti Filmalap például úgy tűnik, hatékonyabban működik, mint elődje, a Magyar Mozgókép Közalapítvány.
– Tény, a filmalap szakmai működése mindenképp pozitív csalódás számunkra. Súlyos előítéletekkel viseltetett a filmszakma Andy Vajnával szemben, mára mégis sokkal jobbá vált a helyzet. A döntéshozók értenek a filmhez, és ez a legfontosabb. A politikusokat pedig szerencsére hidegen hagyta, milyen témájú filmeket forgatunk, ez valószínűleg abból fakad, hogy nincs már a mozinak valódi véleményformáló, közéleti súlya. A tévé és a web felszabadította a filmeseket e teher alól. Sokkal inkább a művészi kifejezésformák kerültek előtérbe, mintsem a politikai agitáció.

– Mi változott, korábban nem értettek a filmhez?
– A filmhez, mint művészethez vagy nyelvhez nagyon értettek mindig is a magyarok, de a filmhez, mint iparhoz sajnos nem. Annyira gyorsan változtak a piaci körülmények az elmúlt évtizedben, nagyon kellett egy átfogó reform. A gyártás és a forgalmazás megújításához, az újfajta adókedvezmény érvényesítéséhez, a külföldi szuperprodukciók idecsábításhoz korrekció kellett. Közben látványosan berobbant az internet a filmpiacra. Abba születtünk bele, hogy a mozi minden felettinek számít, a politikusok is azt képzelték, hogy a filmekbe mindenáron bele kellene szólniuk, hogy megváltoztassák az emberek gondolkodását. Aztán szép lassan rájöttek, hogy a mozi már nem az, ami volt egykoron. Inkább ahhoz hasonlít, mint egy jó múzeum vagy közgyűjtemény, vagy a Zeneakadémián egy felemelő koncert. Párhuzamos világokról beszélünk ma már, melyek csak ritkán kapcsolódnak. Akármilyen bátor kritikus lehetsz ma a filmedben, valószínűleg kevés hatása lesz az emberek hétköznapjaira. A tévé és az internet lett a politika felvonulási terepe. Ám, ha hagyják szabadon dolgozni, és a filmrendező készíthet szigorú filmeket, akkor sem jön üzembiztosan a külföldi fesztiválsiker. Mégis megtörtént már többször is ez a csoda. Amit Nemes Jeles László Oscar-díja vagy Enyedi Ildikó Arany Medvéje jelent a világban, az nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a jó film nem politika- vagy hatalomfüggő. Többen kérdezték a Berlinalén tőlem is: „Abban a diktatórikus országban nálatok, hogyan készülhet ilyen antifasiszta, provokatív művészfilm?” Mert a hatalom végre nem foglalkozik a filmesekkel. És reméljük, ez így is marad most már örökké...

– Még sincs akkor diktatúra?
– A mi szempontjaink szerint nincs. A kultúrától, filmtől, színháztól, zenétől a hatalom már rég nem akar igazából semmit. Az internetes platformoktól vagy a kereskedelmi tévéktől, melyek tényleg nagyon gyorsan és hatékonyan képesek tömegekhez szólni, valószínűleg sokkal többet szeretne.

– Azért mégis csak figyelnek a művészek szavaira. Legutóbb például Enyedi Ildikó politikai állításait kapták fel, és rögtön érkezett is a vád a kormányoldalról, hogy ha állami pénzből forgat, akkor ne is bíráljon. Öncenzúrára kényszerítheti ez a légkör a művészeket?
– Enyedi Ildikónak szíve joga, ha egy interjúban politizálni akar, azt bármikor megtegye. Én is politizálok, sőt a filmemben is azt teszem. Kevesebb volna a művészet politikai témák nélkül.

– Közben jönnek az újabb és újabb elismerések, a Saul fia és a Testről és lélekről után Oscar-díjas a Mindenki is. Hasonló brand lehet lassan a magyar film, mint a román volt az utóbbi években?
– A románoknál ez sokkal inkább generációs összetartozást jelentett. Ugyanazon filmes iskolát, nyelvet, attitűdöt képviseltek. Sok jó film született gyorsan egymás után a kortárs Romániáról, a korrupcióról, az ócska egészségügyről, államkapitalizmusról. Jól körülhatárolható stílusirányzat, amit tényleg nagyon szeretek. Ám annak örülök, hogy mi, magyarok nem kezdtük el utánozni őket. Ez a minimalista, szinte dokumentarista stílus nekik tényleg fantasztikusan összejött. A magyar film viszont jóval sokszínűbb, talán azért, mert jóval egoistábbak vagyunk, nálunk mindenki speciálisan saját maga akar lenni. Egy osztályba jártam Hajdu Szabival vagy Pálfi Gyurival. Ha megláttuk, hogy valamelyik munkánkban kicsit is hasonlót csináltunk, rögtön új hangot kerestünk. A románok nagyon tudtak csapatban gondolkozni. Mi nem, de pont ettől sokszínű és változatos a magyar film.

– Az 1945-öt a kritika egyfajta visszatérésként is ünnepli, miközben az utóbbi évek Török-filmjei kaptak éles bírálatokat is. Ott volt a Senki szigete, ami nem volt nagy kritikai siker.
– Szeretem azt a filmemet is, egy alkotó sokszor jobban szereti a kevésbé sikeres darabjait. Úgy érezhetünk ilyenkor, mint egy aggódó szülő az állhatatlan gyerekével, jobban kezdjük szeretni. Senki nem csinálhat folyamatosan ugyanolyan súlyú és hatású filmeket. Ráadásul senki nem tudja, mi lesz tíz év múlva. A sikeres film hamar eltűnhet, a sikertelen pedig újra felbukkanhat. Nemrég vettem egy régi, ismeretlen Godard-filmet ötszáz forintért a bevásárlóközpontban. Előtte azt sem tudtam, hogy létezik ez a mozi. Megmutattam a fiamnak, mire ő azt mondta, sokkal jobb film, mint amiket eddig látott a francia újhullámosoktól. A művészet, s így a film is teljesen kiszámíthatatlan.

– Enyedi Ildikó nagy filmes terveként szokta emlegetni A feleségem története megfilmesítését. Önnek van hasonló álomprojektje?
– Mindig van legalább három terv a fiókban. Van a legrégibb, a Hajós Alfréd-sztori, azon is legalább tíz éve dolgozunk. De Kádár Jánosról is akarok egyszer egy nagyfilmet forgatni. Sok évet elvett a gyerekkorunkból, jó volna elmesélni az ő történetét is. Érdekes karakter, a hatalmát akarta átmenteni mindenáron. Bármit és bárkit képes volt elárulni, mégis rajongtak érte az emberek.

A bűn tudata betölti a teret

„Éljen az új pár, éljen, de most ne mozogjon!” Mert a felszínen teljes az ünnep, Nagy László Menyegzőjében éppúgy, mint a jegyző fiáéban az 1945-ben. Vagyis utóbbi esetben az esküvőre készülődésben, amit a faluba váratlanul visszatérő két zsidó bolygat meg. Teszik ezt mindösszesen jelenlétükkel, azzal, hogy némán végighaladnak a településen a temetőig, mit sem szólva szándékukról, terveikről. A bűn tudata pedig betölti a teret: ki azon aggódik, hogy ki kell költöznie a frissen szerzett házból, ki azon, következménye lesz a korábban aláírt dokumentumoknak. És ott vannak a fiatalok, akik joggal undorodhatnak a bűntől, tolnák el maguktól: nem kérnek szüleik tévedéseiből. Mennyire mások ezek a kétségbeesett, a tévedésekre rádöbbenő fiatalok, mint a Moszkva tér ifjúsága vagy a Szezon pincérfiúi! Épp annyira, amennyire szokatlan ez a fekete-fehér történelmi dráma Török Ferenc életművében: elüt a rendező korai sikereitől éppúgy, mint az olyan későbbi bukásoktól, mint az Overnight vagy a Senki szigete. A lapunkba is író Szántó T. Gábor novellájából készült film a görög sorstragédiákat idéző feszes, feszült dráma, a jegyző szerepében Rudolf Péter roppant erős alakításával. Tőle eddig a komikus szerepeket szoktuk meg: most testileg-lelkileg lényegült át, miként azt Török is tette. A Testről és lélekről mellett az év egyik legerősebb magyar filmje.