Hasonló felismerésből fakadó élményt nyújthat a Szafari is, ha a felszín mögé tudunk látni. Ez persze nem egyszerű. Akadt olyan filmes szaklap is, amelynek kritikusa szintén a Szerelemmel vont párhuzamot, odáig jutva: aki szexuális együttlétért fizet, az arra is képes lenne, hogy szolgát tartson, míg a vadász egy emberi tetem felett is örömtáncot lejtene. Mindig könnyebb Seidl filmjeit amolyan bestiáriumként nézni. Épp ezt tapasztalhattuk a Szerelemnél is: hétköznapi, nyilván nem szupervékony nőket láttunk, a kritikus pedig rögtön elemezhette, hogy a narancsbőr megmutatásának célja a nézői viszolygás fölkeltése. – Az esztétikum kifordítása zajlik – írták mindenütt. A Szafariban is premier plánban kapunk meg mindent: zebrát boncolnak, zsiráfot beleznek.
Seidl radikalizmusa viszont abban áll, hogy nem hazudik, nem eufemizál, nem fordít ki semmit: a valóságot mutatja. Frusztrált, szerelemre, s nem kihasználásra vágyó nőt, illetve teljesen hétköznapi vadászokat. Ők Seidl hősei, nem távoli földrészekre utazó különcök, hanem a szomszédaink. Ítélethirdetés helyett ennek felismerésére és önvizsgálatra szólít fel.
