Ulrich Seidl legújabb dokumentumfilmje, az Afrikában vadászó nyugatiakat nyomon követő Szafari nem csak helyszínében áll közel korábbi alkotásához, a nagy vihart kavart, fikcióra épülő Szerelemhez. (Magyar címe: Szerelmet a feketepiacról.) A téma ez esetben is a kizsákmányolás kölcsönös rendszere. Ami első pillantásra a „mindenki jól jár” elv megvalósulásának látszik, az nem szól másról, mint hogy az osztrák vadász és az afrikai segítő kihasználja a másikat.
A 2012-es Szerelmet a feketepiacról a hit, remény, szeretet trilógia első részeként a szerelem hiányáról beszélt. A film negyvenes-ötvenes osztrák nőket mutat be, akik fizetnek azért, hogy fiatal afrikai férfiak szórakoztassák őket. Ezek a srácok azonban inkább bűnözők, mint prostituáltak. Osztrák partnereiket vagyonokkal húzzák le, miközben még azt is el kell nekik magyarázni, hogyan tudnak kedvére tenni egy nőnek. A Szafari ismét Afrikába kalauzol bennünket, hőseink pedig hétköznapi vadászok, akik vagyonokat adnak egy-egy gnú vagy antilop elejtéséért.
– Én nem is használom erre a gyilkosság kifejezést, sokkal inkább azt, hogy elejtek állatokat. Ami a vágóhidakon zajlik, azt elítélem én is – halljuk a Szafari egy névtelen női vadászától. Elmondja, egy nagymacskát nem tudna lelőni, az neki már valahogy nem fér bele. Majd érdeklődve kérdezgeti barátját, aki kifejti, neki a legnagyobb kaland egy elefánt elejtése volna. Mekkora állat, micsoda zsákmány!
Ulrich Seidl mintha csak az átlagembert kényeztetné egyes filmjeivel. A frusztrált-korosodó szexturista nők, illetve a nagyvadakkal pózoló vadászok a társadalom kedvelt célpontjai. Korábbi alkotásai, a Kánikula és A pince is valódi botrányfilmek, csakhogy ezekhez nem távoli földrészek adják a hátteret, hanem a saját környezetünk zárt ajtói mögé pillantanak be. Ezáltal keltenek kellemetlen érzéseket a nézőkben. „Ilyenek vagyunk mi” – állította Seidl ezekben a filmjeiben, a tömegek pedig vagy kínosan feszengtek, vagy dühöngve kiáltottak provokációt. A pincében épp az volt a jó, hogy egymás társaságában mutatta a fetisisztát, a náci ereklyegyűjtőt és az arab menekültek miatt dohogót. Így háborított föl látszólag teljesen eltérő csoportokat: a szexuális különc nyilván nem érzi úgy, hogy köze volna rasszistákhoz, a migránsellenes sem gondolja, hogy őt az előbbiek mellett kellene mutogatni. Az osztrák filmes provokációi viszont cseppet sem öncélúak: kényelmetlen élmény szembesülni vele, hogy mindannyian rejtegetünk valamit a mélyben. Ennek belátása felszabadító élmény tud lenni.
Hasonló felismerésből fakadó élményt nyújthat a Szafari is, ha a felszín mögé tudunk látni. Ez persze nem egyszerű. Akadt olyan filmes szaklap is, amelynek kritikusa szintén a Szerelemmel vont párhuzamot, odáig jutva: aki szexuális együttlétért fizet, az arra is képes lenne, hogy szolgát tartson, míg a vadász egy emberi tetem felett is örömtáncot lejtene. Mindig könnyebb Seidl filmjeit amolyan bestiáriumként nézni. Épp ezt tapasztalhattuk a Szerelemnél is: hétköznapi, nyilván nem szupervékony nőket láttunk, a kritikus pedig rögtön elemezhette, hogy a narancsbőr megmutatásának célja a nézői viszolygás fölkeltése. – Az esztétikum kifordítása zajlik – írták mindenütt. A Szafariban is premier plánban kapunk meg mindent: zebrát boncolnak, zsiráfot beleznek.
Seidl radikalizmusa viszont abban áll, hogy nem hazudik, nem eufemizál, nem fordít ki semmit: a valóságot mutatja. Frusztrált, szerelemre, s nem kihasználásra vágyó nőt, illetve teljesen hétköznapi vadászokat. Ők Seidl hősei, nem távoli földrészekre utazó különcök, hanem a szomszédaink. Ítélethirdetés helyett ennek felismerésére és önvizsgálatra szólít fel.
