Mit keres, és miért alapít missziót egy magyar apáca a világ másik felén, a Fülöp-szigetek fővárosában, Manilában? Ezzel a nem egyszerű – már-már megmagyarázhatatlannak tűnő – alapkérdéssel indul A szeretet arcai (Faces of Love) című dokumentumfilm, amely a lassan húsz éve, 1997 októberében útjára indult katolikus misszió, a Mária misszionáriusai szerzetesközösség tagjai, a magyar Fábián Edit Mirjam és a francia Sophie nővérek kezdeményezte ACAY történetét mutatja be. A bő egyórás alkotást a Shoeshine.hu kortárs keresztény videóblog csapata készítette.
No de pontosan mi is ez a misszió, és mi a célja? „A közösségünk arra tette fel életét, hogy a veszélyeztetett és hátrányos helyzetben élő fiatalok számára esélyt teremtsen a teljes és örömteli életre. Olyan fiatalokkal foglalkozunk, akik rendkívül hátrányos szociális helyzetük vagy gyermekkori traumáik miatt nehéz helyzetbe kerültek, és segítség nélkül már képtelenek lennének normális életet élni. Az ACAY misszió célja, hogy reményt és jövőt adjon ezeknek a fiataloknak, hogy életüket újra méltósággal és bátorsággal élhessék. Céljuk, hogy a fiatalokban elmélyítsék az egészséges családi élet, a személyes és társadalmi felelősségvállalás, a másoknak való önzetlen segítségnyújtás, valamint a kreativitás kultúráját” – írják ars poeticájukban, s ezt szépen ki is fejtik a filmben.
Az alkotók egyébként ügyesen két szálon mozgatják a történetet, az egyik oldalon mesélnek a nővérek arról, hogyan fogalmazódott meg bennük, hogy mindebbe belevágjanak, s mi minden ment bennük végbe, mikor arra gondoltak, ez egy életre szól, az ő sorsuk örökre összefonódik a Fülöp-szigetekkel. A másik oldalon ott vannak maguk a fiatalok, akik zsenge koruk ellenére olykor kifejezetten hajmeresztő életutat jártak be, mire a misszió vonzáskörébe kerültek. Külön érdekes, hogy a nővérek nemcsak áldozatoknak nyújtanak menedéket, támaszt és fogódzót, hanem olyanoknak is, akik a bűn világából érkeznek, ám tudják, mindaz, amit tettek, még annak ellenére sem helyes, hogy történetesen a teljes kilátástalanság, az európai szemmel – még a saját házunk táján sokat látottak számára is – olykor felfoghatatlan nyomor és kiszolgáltatottság szülte. Gyerekprostitúció, koldulás, eltaszítás, lopás, csövezés, gyilkosság – felsorolni is borzasztó, főleg a nyomornegyedekben, éjjel, villogó szemű, gyanakvó emberek között forgatott nyomasztó képkockákkal együtt, amelyek egy pillanat alatt beszippantják a nézőt.
S miközben elmesélik előéletüket, a szemünk előtt látjuk azt, mi ment végbe bennük, hova képes fejlődni a személyiség, ha akad egy minimális támasz, egy igazodási pont. Az életbe, a jövőbe, a tanulásba vetett hit visszatérése, főiskola és célok. Rendkívül szuggesztív mindezt olyanok esetében a vászon előtt ülve megtapasztalni, akikről már azt hittük, mindenki lemondott róluk, s egy nap a csatornában végzik.
Itt vissza is kanyarodhatunk ahhoz a nyitókérdéshez, hogy egy magyar apáca mit is keres itt, s miért nem mondjuk Észak-Borsodban, vagy Kelet-Nyírségben végez missziós tevékenységet. A választ a részben a filmben megszólaló fiatalok adják, illetve az, hogy annak ellenére van kegyetlenebb hely a világon, hogy Magyarországon is komoly gond a mélyszegénységben élő, kiszolgáltatott gyerekek sorsa, helyzete. S noha nálunk is sok olyan fiatal van, aki akár nap mint nap éhezik, az utcán, a társadalom peremén él, ez sokkal brutálisabb a százmilliós délkelet-ázsiai szigetországban.
Emellett érdemes picit belemélyedni a Fülöp-szigetek múltjába és jelenébe is. Fontos megjegyezni, hogy az ország Ázsia egyik legkeresztényebb állama, a hivatalos statisztikák szerint ugyanis a közel háromszáz évig spanyol uralom alatt álló szigetország lakóinak 92 százaléka Krisztus-követő. Érthető hát, miért itt kezd valaki katolikus misszióba, és nem a szomszédos Indonéziában, amelynek lakossága 87,2 százalékban muszlim, és a 229 millió fővel ez a Föld legnépesebb iszlám országa.
Ami a közállapotokat illeti, s ez a filmen át is érződik, teljesen más viszonyok uralkodnak arrafelé. Más az emberek viszonya a másikhoz, az élethez, a gyerekekhez. Komoly gondot jelentenek már az olyan „apróbb” bűncselekmények is, mint a zsebtolvajlás. A prostitúcióról nem is beszélve, egyes statisztikák szerint az amúgy akár életfogytiglani börtönnel is büntethető tevékenységet legkevesebb nyolcszázezer ember űzi, sokuk kiskorú. Tízmillió Fülöp-szigeteki pedig külföldön keres munkát, a közeli Hongkongba például tízezrével mennek házvezetőnek, bébiszitternek, házi alkalmazottnak, hogy így támogassák otthon maradt családtagjaikat. Közben nemrég egy sokak, elsősorban a Nyugat által élesen kritizált államfője lett az országnak. Rodrigo Duterte minden, csak nem hétköznapi politikus. Nekiment már az ENSZ-nek, Barack Obamának, de még a katolikusoknak is, az egyházat a legképmutatóbb intézménynek nevezve. A drog ellen tűzzel-vassal vívott háborúja sok szempontból vet fel kérdéseket: ezreket végeztek ki emiatt, sokukat mindenféle bírósági eljárás nélkül. Duterte szerint mindenki drogkereskedő, -csempész, az ellenoldal szerint viszont az elnök ezzel az indokkal bárkit eltehet láb alól.
Mondhatjuk, ilyen feltételek mellett „izgalmas” forgatni. Épp ezért leültünk a Shoeshine tagjaival is, meséljenek kicsit arról, hogyan készült el az alkotásuk. „A történet talált ránk, s mi nagyon szívesen vállaltuk, hogy megfilmesítjük” – válaszolt a film producere, Bazsik Ádám arra a kérdésre, egyáltalán hogyan jött az az ötlet, hogy ebből anyagot készítsenek.
A forgatás egyébként komoly tervezést követően két és fél hétig tartott Manilában. A film talán legérdekfeszítőbb jelenetei, képkockái azok, amelyeket a helyi nyomornegyedekben, gettókban éjszaka vettek fel. Már csak azért is, mert felmerül a kérdés, hogyan engedik egyáltalán lefilmezni magukat az emberek, hogyhogy nem lincselik meg forgatócsoportot. „Az ilyen felvételekre természetesen jöttek velünk a nővérek, illetve biztonsági őrök is kísértek. Mindezek ellenére egy képsort mindössze egyszer tudtunk felvenni, nem volt sok lehetőség arra, hogy újra meg újra nekivágjunk egy jelenetnek” – avatott be a részletekbe Farkas Ferenc operatőr.
Hogy milyen izgalmak merültek fel, ahhoz elég az a kis történet, amelyet a rendező, Huszár Domonkos mesélt el: „Épp külső forgatáson voltunk, Ádámot otthagytuk a lesötétített ablakú mikrobuszunkban. Munka közben éreztük, hogy a velünk tartó nővér feszült. Mikor megkérdeztük, mi a baj, ő úgy válaszolt, lehet, hogy érdemesebb lenne visszamenni, mert attól tart, nehogy Ádámnak baja legyen, netán lelőjék.”
Ami az alkotás további sorsát illeti, a csapat szeretné majd filmfesztiválokra nevezni, ami nem meglepő. És hogy miért is van benne lehetőség? Talán mert a végén valahogy azt érzi az ember, szeretne még többet megtudni abból, amit látott, és az ötlik fel benne, hogy jó lenne még több hányatott sorsú fiatalt megmenteni.
Aki meg szeretné nézni, legközelebb most szombaton 18 órától a budapesti Premier KultCafé Moziban megteheti. Ezt követően május 23-án a hódmezővásárhelyi Emlékpontban, június 1-je és 7-e között pedig a szegedi Belvárosi Moziban is vetítik majd.
A további várható időpontokat pedig itt érdemes figyelni.
