Hiába tud repülni a szír menekült, nem hoz megváltást

Mundruczó Kornél nagyon bölcs filmet akart csinálni, de a Jupiter holdja még önmagát is becsapja.

A fiú, Aryan (Jéger Zsombor) csodálatos módon túléli a halálos lövéseket, sőt potenciális hamvaiból főnixmadárként éled újra: a gravitációt legyőzve immár repülni is képes. A menekülttábor orvosa, Stern Gábor (Merab Ninidze) szemtanúja lesz a levitációnak, ami meggyőzi arról, jobb ha kiszabadítja a fiút a hatóságok karmai közül. Persze nem emberbaráti szeretetből, hanem a meggazdagodás reményében. Felajánlja a fiúnak, hogy segít neki megtalálni az apját és papírokat is szerez, ha ő cserébe hajlandó parancsszóra a megfelelő alkalmakkor a levegőbe emelkedni. Megállapodnak, be is indul a biznisz, ám a hatóságok már a nyomukban vannak, hiszen egy agyonlőtt migráns mégsem sétálhat ki a menekülttábor kapuján. Repülni meg végképp ne repüljön.

A film a cím magyarázatával indul. A Jupiter holdjai között van egy, amelynek fagyott felszíne alatt egy hatalmas óceánt találunk, vagyis az élet lehetőségét. A hold neve Európé. Az üzenet egyértelmű, Európa gyűlölettől és félelemtől megfagyott felszíne alatt még találhatunk emberséget, csak akarnunk kell meglátni. Mundruczó pedig nem volt rest, segítségünkre sietett, hogy végre észrevehessük azt, amit eddig nem láttunk: a csodát. Mert minden élet, érkezzen az bárhonnan, magában hordja a teremtés misztériumát, és ha erre rádöbbenünk, a mi világunk is gyökeresen megváltozik. Így válhat egy szír menekült fiú megváltást hozó prófétává, angyallá és végső soron istenné egy személyben.

Csakhogy a megváltás aligha lehet olyan didaktikus, ahogy azt a rendező elképzeli. A film, akár a misztériumjátékok, tucatnyi képen jeleníti meg és magyarázza el aprólékos részletességgel, hogy mit is látunk Aryan és a doktor történetében. A képek mind arról mesélnek, hogy hiába élünk a „civilizált” Európában, be vagyunk zárva önmagunkba, és már a csodában sem bízunk: a gazdag férfi, aki a testi örömök szimbóluma (Haumann Péter), a náci, akit a gyűlölet még a gyógyulásnál is jobban motivál (Nagy Zsolt), vagy a gyilkos lövéseket leadó tiszt (Cserhalmi György), aki mindenáron választ akar kapni a végső kérdésre: legyőzheti-e bárki a gravitációt? Vagyis felemelkedhet-e bárki a felszínről, hogy fentről nézze az eseményeket?

Sablonokat látunk az európai valóságból és a magyar nyomorból. Csak a kereteket mutatja be a film, de fogalmunk sincs, hogy honnan ered a félelem, a gyűlölet vagy a kapzsiság, amely a szereplőket mozgatja. Kiderül ugyan, hogy Stern egy orvosi műhibáért törleszt anyagi és lelki értelemben egyaránt, és amíg nem sikerül leróni adósságát, nem kezdhet közös életet a főnővérrel (Balsai Mónika). Ám ez is csak egy tökéletesen steril konfliktus marad. Ott kéne lüktetnie minden gesztusban, ehelyett csak egy üres élet üres mondataiban leljük nyomát. 

Aryanról megtudjuk, hogy a szíriai Homszból jött, ahol „megvolt mindene”. Ez így, minden egyéb árnyalás, körítés vagy reflexió nélkül nem más, csak a hasznavehetetlen szlogen újraalkotása, hogy a menekültek is emberek. A cél, a motiváció, a fájdalom, a félelem és a szenvedés lényegtelen, kell egy migráns, akire ráfogjuk, hogy épp olyan, mint mi. A baj csak az, hogy hiába sulykolja a film, és hiába küzd Jéger Zsombor, nem sikerül élő figurát teremteni Aryanból, aki egy távolban lebegő idegen marad csupán. Ahogy a szent alakkal szembeni másik véglet, a terrorista is, hiszen a rendező a szerencsétlen fiút egy mindenre elszánt öngyilkos merénylővel ellenpontozza. Vagy angyal, vagy tömeggyilkos. Így azonban Mundruczó eljárása semmiben sem különbözik egy másik szlogentől, amely szerint a menekültek nem olyanok, mint mi, ezért is kell közénk kerítést építeni. 

Hiába repül fel tehát a film, nem lát mást csak ürességet, ezeket a valós problémáktól fényévnyi távolságra lévő konfliktusokat, ezt a görcsös akarást arra, hogy valami megdöbbentően érvényes és megfellebbezhetetlenül bölcs igazságot mondjunk Európáról, a menekültválságról, az emberségről. De azért kár a levegőbe emelkedni, hogy kiderüljön, fentről még kevesebbet látunk, és így csak rosszabb válaszokat adhatunk, mint a földön állva.

Mundruczó olyan messzire kerüli el a valóságot, hogy a történetbe még egy rossz Szomszédok-paródiát is becsempész. Lépten-nyomon ügyetlen sirámok hangja szűrődik be a filmbe: „itt nem lehet boldogulni, ki kell menni nyugatra”, „ezért jöttünk fel Pestre?”, „a legrosszabb buzinak lenni ebben az országban”, „soha nem lehetünk boldogok”, és így tovább. Ha a csupán a háttérben felbukkanó valós társadalmi problémákat ilyen ostoba semmitmondással intézi el, mit reméljünk egy Krisztus-parafrázisként is érthető történettől, amelynek nem kisebb a tétje, mint a saját lelki üdvünk?

És ha ez nem lenne elég, a film hemzseg az érthetetlen hibáktól. A határőrök valóban egyből tüzet nyitnak a menekültekre, és tucatjával húzzák ki a folyókba fulladt szerencsétleneket? Nyilván nem, de ezt még elintézhetjük azzal, hogy a rendező a válság összeurópai dimenzióit igyekezett megjeleníteni. De a kulcsjelenet, amikor a tiszt lelövi a szír fiút, már ezzel sem menthető. Mit keres egy ballonkabátos, öltönyös filmnoir főgonosz a sáros folyóparton, és miért lő valakire, amikor ott száguldoznak a háttérben a kommandósok? Egy rakás módon lelőhette volna azt a szerencsétlen gyereket, hogy a filmet végigkísérő párharcuk ne váljon már az első pillanatban hiteltelenné.

Szintén érthetetlen a levitáció bizonyítékának ügye is. Amikor a doktor először lesz szemtanúja Aryan felemelkedésének, véletlenül lefilmezi azt a telefonjával, ám úgy megdöbben, hogy félrehajítja a készüléket. Hamarosan távozni kényszerül a táborból, a telefont azonban elfelejti magával vinni, így az bizonyítékként hátramarad a hatóságoknak. Vagyis a gonosz hatalom számára a csodát, a film lényegét Stern telefonja őrzi, ám ez nem akadályozta meg az alkotókat abban, hogy fél óra múlva felhívassák a doktort, aki felvesz egy ugyanolyan készüléket, mint amit elveszített, és amit elvben a hatóság őriz. Persze minden sarkon vehetünk mobilt, de nem akadt egy dramaturg, aki kiverje Stern kezéből a készüléket, mielőtt tönkreteszi a bizonyíték egyébként szép szimbólumát?

A film katartikusnak szánt zárójeleneteiben Aryan, hogy megállítson egy szállodai liftet, cigarettáját a füstérzékelőhöz tartja. Be is indul a készülék, ám amikor a fiú kiszáll, már nemcsak a felvonót, de a szállodát is sűrű füst borítja. Hogyan került oda az a füst? A lelkéből szivárgott a folyosókra vagy a mi lelkünkből, hogy eltakarja a megváltót az üldözői elől? Az már említésre sem méltó, hogy a tucatnyi tüdőlövéssel haldokló doktor hogyan került át a szálloda egyik szárnyának liftjéből a másikba néhány másodperc alatt, hogy megmentse a fiút a nyomozótól. Ezek apró bosszúságnak tűnhetnek ugyan, de még egy máskülönben kiváló filmet is könnyen tönkretehetnek, nemhogy a Jupiter holdját.  

A rendező Cannes-ban arról beszélt, nem a magyar kormánynak, hanem egész Európának üzent a filmmel, mert a menekültválság mindannyiunk közös ügye. Ez dicséretes, csak sajnos a Jupiter holdja ebből a szempontból rosszabb, mint az a politikai környezet, amelyet kritizálni kíván. Hiszen a politikusok csak a közönségnek hazudnak, ez a film azonban önmagának is.