Szerencsére a nolani nézőpont leginkább csak a film vége felé érezhető, és a patetikus zárást leszámítva a Dunkirk feszültséggel teli, monumentális alkotás. A bombák közvetlenül mellettünk robbannak, a léket kapott hajóban mi süllyedünk, az égen feltűnő gépektől mi vágódunk a földre, és rettegünk, hogy túléljük-e a következő perceket. Nolan igyekezett minél kevésbé a cgi-re hagyatkozni, így forgattak a hánykolódó vízen és repülőkön is. Nagyon kevés párbeszéd van a filmben, és a szereplők hátterét sem ismerhetjük meg: itt minden azon áll, ami a szemünk előtt történik. A harapófogóba szorult katonáknak a háború az itt és mostra redukálódik: hiába látják a helyszínről is a hazájukat, végtelen távolságra érezhetik magukat tőle, és ki tudja, elérik-e még valaha.
Ahogy Nolannál már megszoktuk, kapkodhatjuk a fejünket: az előbb még a part mentén hasaltunk, és rettegtünk a bombáktól, a következő pillanatban már a süllyedő hajón vagyunk, amelyre újabb és újabb léket lő az ellenség. Akiket persze testközelből egyáltalán nem láthatunk, és a szövetséges katonák közül alig néhánynak ismerhetjük meg a nevét is. A feszültséget csak fokozza a borzongató zene, amelyet a rendezővel sokadjára együttműködő Hans Zimmernek köszönhetünk. A Dunkirk az a film, amelyet kifejezetten moziban, sőt IMAX-teremben érdemes nézni: minden a látványon áll vagy bukik, és azt kell mondani, hogy e téren Nolan csillagos ötösre vizsgázik. Székhez tapadva szűkül minden egy-egy pillanatra, míg a látóhatáron körös-körül csak a pusztítás. A háborút magát látjuk testközelből, ami nem a lelkesítő beszédekben, hanem ebben a rettenetben rejlik, gondolnánk. Persze csak addig, amíg a rendező egy-két lelkesítő beszéddel nem mutatja, hogy szerinte igenis van okunk ünnepelni. A végéért nagyon kár, de amit addig láttunk, azt nehezen fogjuk feledni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!