Képregényből született, olykor számítógépes játékokat megszégyenítő akció-thriller lett belőle. A John Wick társrendezőjeként ismert David Leitch új filmje nem mindennapi vállalkozás. A fal leomlása előtt álló Berlinben játszódik, de Budapesten forgatták, hangulatilag pedig a nyolcvanas évekbeli MTV világát igyekszik megjeleníteni Nena-, Queen- és Cure-slágerekkel. De csalódnia kell, aki a Goodbye, Lenin kedélyeskedő korszakváltás-történetére, esetleg A mások élete drámai ütközéseire számít. Ez nem az a történet – figyelmeztet a felirat az elején, hogy az átmenet felszabadító sztorijában sem érdemes reménykednünk. Persze aki olvasta már Antony Johnston eredeti képregényét, a The Coldest Cityt, tudhatja, mit várhat az újabb amerikai csúcsfilmtől.
Amit bátran tekinthetünk részben magyar produkciónak is. A stáblistán alig találunk olyan szakembert, aki nem tőlünk érkezett, míg Kemény Ildikó koproducerként, Árpa Attila pedig mellékszereplőként vett részt a film elkészítésében. A Charlize Theron, James McAvoy és Eddie Marsan főszereplésével készült mozit látva pedig semmi okunk a szégyenkezésre.
Olyasfajta véres kémtörténet az Atomszőke, amely akciójeleneteit tekintve felveszi a versenyt a John Wickkel vagy épp a Bourne-sztorikkal. A történet szerint a kommunizmus bukása előtt állunk, amikor kitudódik: szovjet kézre kerülhet a keleti blokkban tevékenykedő nyugati ügynökök listája. Ebben a helyzetben vetik be az MI6 szuperkémét, Lorraine Broughtont (Theron), hogy egy másik ügynök (McAvoy) segítségével megszerezze a névsort. Küldetésüket árulások és hullahegyek szegélyezik.
Mintha csak egy számítógépes játékba csöppennénk, olykor csak a főhős életvonala és a leküzdésre váró szovjet ügynökök száma hiányzik a kép aljáról. Mindez persze lehetne roppant kínos is, de a környezettel, történeti szituációval és a zenecsatornás retróval együtt mégis működőképes. Ilyennek érdemes lennie ma egy akció-thrillernek: semmiféle erőlködés, kínos megmutatásvágy nem érződik az Atomszőkén, a színészi gárda pedig tényleg elsőrangú.
Charlize Theron jóval vagányabb hősnő lett, mint mondjuk Wonder Woman: bár a film végéig nem tudjuk, ki kinek dolgozik valójában, érezzük, hogy Lorraine Broughton kézben tartja a dolgokat. Eközben a hidegháború remek allegóriájaként végig bizonytalankodhatunk. Ahogy McAvoy karaktere is megfogalmazza: csak az a kérdés, ki nyert, és mi a játék valójában. John Goodman pedig ismerős szerepben találhatta magát: ahogy az Éj anyánkban, itt is egy kissé titokzatos ügynököt alakít. Igaz, a zseniális Vonnegut-regénnyel szemben itt azért jóval kevésbé bizonyul filozofikus alkatnak.
Ahogy az Atomszőke sem egy revelatív alkotás a hidegháborús kémharcokról. Jóval inkább egy pörgős, akciódús közönségmozi, ami nem váltja meg a világot, de ez nem is célja.
