Mintha Tarantino a Balkán felé fordulna, és Csehovot rendezne

Az Árnyak naturalista kistotál a bukaresti bűnözésről, látlelet az életközepi válságba süllyedt Közép-Európáról.

A kilátástalanságot a már szóba hozott környezet is nyomatékosítja. A műanyag nyílászárók és a szakadt léckerítések, a tyúkketrecszűk szoba-konyhák meg a szolid tagek a meszeletlen falakon ugyanolyan fontos szereplői a sorozatnak, mint a kényszergengszterek. A virágüzletek kirakatából sörösrekeszek kacsingatnak, a foghíjtelkeken megpróbált utcalányok kóricálnak. Az Árnyak semmi esetre sem Bukarest-imázsfilm, koszlott sorsdráma inkább. Látlelet az életközepi válságba süllyedt Kelet-Európáról, vérrel és mérhetetlen majonézzel festett disztópia. (Különösen vicces, és persze sokkalta izgalmasabb is, hogy a sorozat ausztrál eredetijének napfényes, pálmafás nagypolgári életérzését az alkotók naturalista román kistotállá maszkírozták.)

Az Árnyakban nincsenek hősök és igazi gazfickók sem, itt mindenki egyformán szürke, mint a Ceausescu-blokkok és a közöttük keringő áramvonalas villamosok. És kötött pályán mozog ebben a kutyaszaros népmesében minden szereplő is, hisz voltaképpen sakkban áll mindenki. A szavak ezért olyan ritkák, a lépések ezért olyan lassúak. Dönteni viszont gyakran és gyorsan kell, az Árnyak hangulata ezért olyan, mint ha Tarantino a Balkán felé fordulna, és Csehovot rendezne. A kibelezett házakban tanakodó rosszarcúak, illetve az operarajongó, harcikutya-tartó hősszerelmes fura fiú mellé jár még az Árnyakhoz egy vonósokra, elektronikára, kannára és komolyzenére hangolt páratlan soundtrack is. Bukarest könnyűzenei, bűnszövetkezeti és gyorskaja-nagyhatalom, az Árnyakat viszont emészteni fogjuk még egy ideig.