Végre választ kaphatunk a Twin Peaks nagy kérdéseire

A héten véget ér a kultikus sorozat. David Lynch szürreális vízióban mesél a gonosz és a jó küzdelméről.

A jó Cooper negyed század elteltével szabadul a Fekete Barlang fogságából, gonosz énjének azonban, bár ez lenne a kötelessége, esze ágában sincs visszatérni felcserélve az emberi valóságot egy vörös függönyökkel díszített baljós teremre, ahol mindenki fordítva beszél. Így egyszerre két Cooper bolyong Amerikában, az összecsapásuk elkerülhetetlennek tűnik.

Miközben mindenki a két ügynököt üldözi, egyre több részlet kerül napvilágra Twin Peaks rejtélyéből. Kiderül, Laura nem egyszerű áldozat volt, céllal küldték a kisvárosba. Mindezt egy olyan epizódból tudjuk meg, amelyet még a legvisszafogottabb kritikusok is a televízió történetének legfontosabb pillanataként aposztrofáltak.

Lynch szürreális vízióban mutatja be a gonosz születését. A helyszín Új-Mexikó, az esemény pedig az első atombomba felrobbantása. A pusztítás centrumában jött a világra BOB (!), a vegytiszta rossz. Mindez a teljes megsemmisülés ígéretét magában rejtő aktuális világpolitikai helyzet ismeretében nyeri el valódi jelentését. Ám Lynch nem állt meg itt, a gonosz mellett ugyanis a feltűnik a jó is, aki elküldi angyalát a földre, hogy megküzdjön BOB-bal. A harc tétje pedig, ha az atombombából indulunk ki, nem kisebb, mint az ember győzelme önmaga gonoszsága felett.

Ahogy a szemben álló erők csapatai lassan körvonalazódnak, visszatérnek a régi hősök: Bobby, Sólyom, Andy és Lucy, James, Audrey, és a Tuskó Lady (akitől egy szívszorító epizódban búcsúztak el Lynchék, miután a színésznő, Catherine E. Coulson a forgatás közben rákban elhunyt). Lynch pedig könyörtelenül rájátszik a nosztalgiára: darabokra szedi a sorozatot, hogy a különválasztott elemekből építsen fel újra egy világot, ami talán emlékeztet az eredetire, de mégis más. Az emlékek az emlékezés folyamatáról árulkodnak, vagyis a néző éppen azt nézi a képernyőn, hogy miként nézi a képernyőt. Az átkozottul jó kávé, a cseresznyés (vagy meggyes) pite, a szikomorfák és a történetet keretként magába foglaló álmok így ezúttal nem beszippantják a nézőt, hanem a valósága részévé válnak.

A Twin Peaksben, ahogy már a cím is utal rá (ikercsúcsok) minden tükröződik, mindenből kettő van. Lynch azonban immár a képernyőből is tükröt csinál: nemcsak a szereplők, de mi, nézők is meglátjuk a saját arcképünket, amint éppen a Twin Peakst nézzük. De erről a hasonmásról sosem tudhatjuk biztosan, hogy a valóság része vagy csupán álom.

Hiszen a kétség Lynchnél mindig ott motoszkál, vajon nem álmodjuk-e az egészet. Ha a valóság által feltett kérdésre az álomban találunk választ, hogy választhatjuk el a kettőt egymástól? Gordon Cole az egyik epizódban felidézi egy álmát, amelyben az olasz színésznővel, Monica Belluccival kávézik. Bellucci azt mondja neki: olyanok vagyunk, mint az álmodók, akik a saját álmukat élik. A kérdés csak az, ki az álmodó. Ki találja ki a történetünket, ki talál ki bennünket? – teszi fel a kérdést a Twin Peaks. És ha valóban egy álmodó álmát éljük anélkül, hogy tudnánk, ki az álmodó, sőt anélkül, hogy tudnánk, létezik valahol, vagyis akár mi is álmodhatjuk az egészet, akkor a valóság rögtön nem tűnik olyan stabilnak. A Twin Peakst nézve akár a saját fikciónkat is átélhetjük.   

Ez annyira mellbevágó élmény, hogy még azt is hajlamosak vagyunk megbocsátani a rendezőnek, hogy áthág minden szabályt. Hogy gátlástalanul idézi saját korábbi filmjeit a Radírfejtől a Kék bársonyon át a Mulholland Drive-ig; hogy elvarratlanul hagy szálakat; hogy a szürreális jelenetek magyarázatát az értelmetlenségbe utalja; hogy az unalomig vagy épp a giccsig fokozza a helyzeteket; hogy átugrik Párizsba forgatni, csak hogy leülhessen egy kávéra Monica Belluccival; hogy hagyja a színészeit ripacskodni; és hogy nem köt kompromisszumot csak azért, hogy megértsük, mi történik Twin Peaksben.

Miközben a tévénézők a Walking Dead zombijai és a Breaking Bad droglaborja után most a Trónok harca mészárlásáért rajonganak, hálásak lehetünk, hogy van egy sorozat, amely kívül áll ezen a játszmán. A Twin Peaks nem szórakoztatni akar, csupán megmutatni, hogy mi lakozik bennünk (majdnem) legbelül.

Így akkor sem lehet hiányérzetünk, ha a vasárnapi záró epizódok után – amelyeket itthon hétfőn este láthatunk az HBO-n – úgy érezzük majd, mint Sólyom seriffhelyettes egy furcsa jelenést követően. – Mi történt velünk? – kérdezi tőle a seriff. – Fogalmam sincs – feleli Sólyom. – Valami történt, de nem emlékszem semmire.