Úgy tűnik, a történelem beérte Aki Kaurismäkit. A finn rendező 2011-ben készítette el Kikötői történet című filmjét, nem is titkolva, hogy trilógiává tervezi bővíteni a meneküléssztorit. Akkor épp egy afrikai bevándorló reményéről-reménytelenségéről kívánt szólni, míg most a korszellemhez igazodva egy szír migráns sztoriját beszéli el. A jelek szerint viszont sajnos inkább szeretne hitvallást tenni, mint történetet mesélni.
Mintha egy kezdő próbálkozna azzal, hogy Kaurismäki-filmet forgasson, a jellegzetes védjegyek nem telnek meg élettel. Akkor is így van ez, ha épp arról beszélünk: a szereplők pókerarccal játsszák végig a filmet. Az érzelemnélküliségnek ezúttal az étterem-tulajdonosnak felcsapó Wikström a nagymestere, aki a film elején úgy hagyja el a feleségét, hogy közben egy szót sem szólnak egymáshoz. A férfi később egy szírt alkalmaz, aki az elpusztított Aleppóból érkezve járta be Európát. Északon kér először menekültstátust, kifejtve, hogy Finnország az álmok földje, és ég a vágytól, hogy befogadják. Persze néhány kivételtől eltekintve nem tesznek így, és amint egy sötét utcára vagy elhagyott parkolóba tévedünk, várhatjuk, hogy egy-két marcona neonáci érkezzen fenyíteni.
A pléhpofák mögött viszont most nem érzünk semmit, szürreálisnak tetszik az egész, és sokszor az sem világos, mi motiválja a karaktereket. Khaled miért enged el könnyedén egy hozzá közel álló személyt a bevándorlási hivatalnál, miután egyértelművé vált számára, hogy a folyamat nem sok jóval kecsegtet? Wikström miért fogadja be őt egy kiadós verekedés után? Egyik kérdés a másik után, miközben azért olykor jó szívvel tudunk nevetni is, például az étterem multikultihoz való igazodási kísérleteit figyelve. Máskor meg elborzadunk, amikor nevetnünk kellene. Ilyen az is, amikor Khaled faarccal magyarázza: öt perc alatt megtérítette a vele összezárt kutyát, az pedig már körbe akarja keríteni Belgrádot és Budapestet. Persze legalább megcsillan a jellegzetes kaurismäkis humor, számunkra mégis különösképp ijesztő belegondolni, hány radikalizálódó fiatal fogalmazhat majd meg magában hasonló vágyat a két évvel ezelőtti történések után.
Összességében viszont nem látjuk a Leningrad Cowboys menni Amerika zsenialitását: az olykor szürreális történet nem meseszerű lesz, csupán idegesítően valótlan, a karakterek pedig nem elég eltaláltak ahhoz, hogy hatni tudjanak. Az egyetlen kivétel talán a már említett, kiismerhetetlenségében és mogorvaságában mégis némiképp rokonszenves Wikström.
