A szombati bemutató előtt A bosszú angyala rendezője és a főszereplője sajtótájékoztatón válaszoltak a filmmel kapcsolatos kérdésekre. Francesca Eastwood úgy látta, alkotásukkal nemcsak a brutális nemi erőszakra, de a tettet övező hallgatásra is kívánnak reagálni. Arra, hogy az áldozatok számos esetben azért nem mernek beszélni, mert tudják, hamarosan nekik kell majd magyarázkodniuk. Nem ittak-e túl sokat, és egyértelműen jelezték-e az ellenállásukat, és amúgy is, mire számítottak? A hasonló reakciókat már jól ismerjük. Nem ismeretlenek ezek a 2015-ben a húsba vágó Bare című filmmel bemutatkozó Natalia Leite előtt sem, aki maga is átélt már hasonló támadást. – Tizenkilenc éves voltam, Brazíliából költöztem az Egyesült Államokba. Tudják, hogy megy ez: új ország, új emberek, és ők voltak az elsők, akik kedvesebbek voltak hozzám. Naivan azt gondoltam, ők lesznek az első barátaim – elevenítette fel a rendezőnő a történteket. Elmondása szerint évekig el sem mondta senkinek, mi történt, igyekezett úgy tenni, mintha nem is esett volna meg, és nem lett volna rá hatással. Filmje kapcsán megjegyezte azt is: nem női, hanem társadalmi problémáról van szó, amelynek minden aspektusát próbálta körüljárni. Látványosnak nevezte, hogy hasonló esetekben sokszor a nők is megbélyegzik az áldozatot.
Francesca Eastwoodot tavaly az Outlaws and Angelsben láthattuk, de játszott a Twin Peaks új évadában is. Bár gyerekként is feltűnt egy-két produkcióban, eleinte nem a filmezés felé kacsingatott. Igyekezet elkerülni, hogy szülei alapján ítéljék meg, rögtön kategorizálják, vagy megkapja a jól ismert vádat: a nevével próbál érvényesülni. Natalia Leite filmjében nyújtott alakítása alapján is mondhatjuk: erről szó sincs, ígéretes pálya áll előtte. A bosszú angyala miskolci bemutatója kapcsán lehetőségünk volt interjút is készíteni a rendezővel és a színésznővel.
– Francesca, korábban többször elmondta: szülei, Clint Eastwood és Frances Fisher sosem próbálták rábeszélni a színészetre. Ön pedig egy ideig még el is szerette volna kerülni a szakmát. Mit csinált volna inkább?
Francesca Eastwood: – Egy ideig valóban így volt, de fontosabb, hogy azóta teljesen magával ragadott a színészet. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy a szakma szerelmese vagyok. De ha másként alakult volna, az idegtudományokról szerettem volna tanulni.
– Meglehet, nyugodtabb pálya is lett volna. Női filmesek részéről legalábbis folyamatosan halljuk ma is: a szereposztás az életkor és a külső alapján zajlik, sokan tiltakoznak a „szereposztó dívány” jelensége ellen. Sokatmondó példaként emlegetik Sally Fieldet, aki az egyik filmben még Tom Hanks szerelme volt, hat évvel később a Forrest Gumpban viszont már az édesanyja.
F. E.: – Az ilyeneken már csak nevetni lehet tényleg. A hasonló eseteket igyekszem elkerülni, megválogatom a szerepeimet. Fontos tudnunk, hogy jogunkban áll döntéseket hozni az életünkről és a szerepeinkről.
Natalia Leite: – Tény, jóval több férfi áll a kamerák mögött, mint nő, ez viszont napjainkban szerencsére változóban van. Ami fontos mozzanat, hiszen roppant lényeges, ki meséli a történetet, és hogy milyen nézőpontból hangzik el a sztori.
F. E.: – A legfontosabb, hogy tisztában legyünk magunkkal. És ismerjük a testünket is. Nem szabad hagyni, hogy mások próbálják megszabni, kik vagyunk és mit játszhatunk el. Senki nem veheti el a jogot, hogy meghatározzuk magunkat.
– A film az egyetemi campusokon előforduló nemi erőszak valóságát mutatja meg. Mondják, az efféle zaklatás lényege nemcsak a szexről szól, hanem arról, hogy a férfiak rákényszeríthessék a másikra az akaratukat. Amy Schumer készített a témáról egy ironikus videót, amelyben egy edző nem tudta elmagyarázni a futballjátékosainak, hogy nem, nem támadhatnak le csak úgy nőket.
F. E.: – Ennek az egésznek a lényege, hogy mire érezzük feljogosítva magunkat, hogy mennyire tartjuk az emberi kapcsolatokat. Aki ilyet művel, abból hiányzik az empátia képessége, hiányzik annak megértése, mit is csinál valójában. Ha valaki gátlástalanul tesz meg ilyet mással, az érzelmi és lelki problémákról árulkodik.
N. L.: – Az erő, a hatalom dinamikája ez. Annak az akarása, hogy felülkerekedhessenek a gyengébbiken, igen.
F. E.: – És ne legyen kétséges, nem önmagáról a szexről beszélünk, akár futballjátékosokról, akár más körről van szó. Persze mindenki igényli, természetes emberi vágyról beszélünk. A fizikai erőszak azonban teljesen más. Jóval több szexuális felvilágosításra lenne szükség az iskolákban, hogy tisztában legyenek vele a fiatalok, az efféle atrocitások valójában miről szólnak.
– Azonban sok férfi még csak azt sem tudja, hogyan kerüljön közel egy nőhöz, hogy fogjon hozzá a csábításhoz. Régebben elmondott egy igen bizarr, csajozós mondatot, amivel valaki próbálkozott: hogy legszívesebben összetörne a világon minden széket, hogy ön így kénytelen legyen az arcára ülni.
F. E.: – Hű, igen! De rég volt már, meg is feledkeztem róla. Hát, abszolút nem működött ez a szöveg. Talán belátta, hogy nincs esélye, azért próbálkozott egy ennyire kétségbeesett állítással. Szeretem, ha egy férfi megnevettet, de azért nem pont így.
N. L.: – Azért kétségtelen, hogy elég erőszakos dolog lenne összetörni a világ összes székét.
F. E.: – A férfiak szeretik érzékeltetni, mennyi mindent megtennének egy nőért, amire, ha reálisan nézzük, nem igazán lenne lehetőségük.
– Volt egyébként egy A bosszú angyalához hasonló film nemrég; Julia Ducournau-tól a Nyers, amelyben egy naiv, fiatal lány bekerült az egyetemi közegbe, ott pedig szembesült a társadalom brutalitásával és kérlelhetetlenségével. Neki is ragadozóvá kellett válnia, hogy alkalmazkodjon. Az ön filmjének a középpontjában is egy megerőszakolt lány áll, aki bosszút esküszik, és hasonlóan kegyetlenné válik.
N. L.: – De a mi filmünk is azt mutatja meg, hogy a bosszú nem működik. Ahogy látjuk az életben is De kiderül, hogy a bosszú mégsem olyan édes, mint gondolnánk, hogy visszájára fordulhat, és hogy ez ördögi kör, amiben mi magunk veszünk el.
– Vannak olyan pszichothrillerek, amelyek hatással voltak a filmjére?
N. L.: – Ó, igen, rengeteg. Ott van az 1997-es Haneke-film, a Furcsa játék, azt is megnéztem a forgatás előtt. Még erőteljesebb lesz az erőszak ábrázolása, ha még csak nem is látjuk, esetleg csak halljuk azt. Vagy ha egyenesen lelki szinten zajlik a háború.
– Ön Sao Paulóban nőtt fel. Milyen tapasztalatokat hozott onnan?
N. L.: – Sao Paulo hatalmas, kaotikus és elég erőszakos város is. Nem volt egyszerű ott az élet, de megtapasztalhattam sok mindent, és sok olyan történetet hallhattam, amelyek a hétköznapok keménységét mutatják.
Mementó egy erőszakkal teli világnak
Natalia Leite új rendezése, A bosszú angyala (M. F. A.) is azok közé a filmek közé tartozik, amikre eleve félve ül be az ember. Ugyan a cím olyan kiváló műveket is behoz az asszociációs térbe, mint Park Chan-wook Bosszú-trilógiájának záródarabja (A bosszú asszonya), de számos B kategóriás trashhorrort is eszünkbe juttat. A film főszerepében Clint Eastwood lányát, Francescát láthatjuk, aki egy egyetemi nemi erőszak áldozataként fogad bosszút, és saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Ezek alapján a sztori mozoghatna a jól ismert rettenetek szintjén: kapnánk sok-sok változatos módon levadászott férfit meg egy egyre ördögibben és céltudatosabban maga elé meredő fekete özvegyet.
Szerencsére Leite nem ilyesmiben gondolkozott, így alkotása jóval közelebb áll az olyan filmekhez, mint a tavalyi Nyers, vagy a Patty Jenkins-féle A rém. A hasonló erőszaktörténetek persze sajnos sosem veszítenek az aktualitásukból, Leite mozija viszont nem is lehetne kényelmetlenebb és torokszorítóbb. A hírekben naponta hallhatunk hasonló ügyekről, sajnos a magyarországi gólyatábori közegtől sem állnak távol. Felidézhetünk számos amerikai fiatal sportolót is, akik rögtön mártírszerepbe lavírozták volna magukat azután, hogy megerőszakoltak valakit. Az áldozathibáztatás kultúrájából pedig mintha nem lehetne kikeveredni.
Ennek a világnak állít tökéletes mementót Leite filmje. Benne mindennel, ami körülöttünk zajlik: élőben közvetített zaklatásokkal, az áldozatot zavarodottnak nyilvánító iskolai pszichológussal. Lányklubbal, amely elfogadja, hogy változtatni nem lehet, így a partidrogot kimutató körömlakk áldásait tárgyalja ki. Egykori áldozatokkal, akik örülnek, ha végre kikerülnek a reflektorfényből, és megértik, hogy magukra maradtak: „a nők is utálják a ribancokat” – mondja az egyikük.
Fontos és torokszorító film lett A bosszú angyala, amelynek egyedül talán a főhősnő karakterének kidolgozatlansága a hibája. Eastwood ugyan kihoz mindent a szerepből, amit lehet, mégsem látszik azonban, hogy A rém Aileen Wuornosához hasonló utat bejárva kerülne egyre mélyebbre saját poklában. Sőt, a rengeteg borzalom után még egy lelkesítő és összeszedett egyetemi beszédre is futja tőle, ebben pedig ott van Hollywood minden pátosza, giccse. Ez viszont nem változtat azon, hogy Leite mozija kényelmetlenül aktuális, a nézőt arcul csapó alkotás, amit a Jameson CineFest után remélhetőleg hamarosan a mozikban is bemutatnak.
