Mindazonáltal Coppolának sajnos nem minden ponton sikerült felnőttként kezelnie nézőjét. A korhangulatnak megfelelően, valamifajta félreértelmezett politikai korrektségből kihagyta például a sztoriból a déli asszonyok mellett dolgozó fekete rabszolganőt, talán úgy vélte, rossz üzenet lenne a szerepeltetése. Pedig jelenléte nélkül fontos részek maradnak ki: Eastwood például őt is csábítgatta még az eredetiben, mondván, ugyanannyira foglyok itt mindketten. Drukkolnia kell hát az északiak győzelmének – fejtegette a hetvenes évekbeli hódító. Hallie (Mae Mercer) válasza nem is lehetett volna sokatmondóbb: a férfiak mindenhol ugyanolyanok szerinte, és a feketék valójában az északiakat sem érdeklik. Hiába, hogy a polgárháborúban fontos része volt a rabszolgaságról vallottaknak is.
Coppola így egyrészt a történelmet másította meg, másfelől vicces módon épp egy fontos feminista-emberjogi üzenetet hagyott veszni. Az új filmben továbbá a helyszínen járó déli csapatok is jóval barátságosabbnak tűnnek, míg korábban azért nem lehettek miattuk sem túl nyugodtak a lányiskola tagjai.
Történelmi tablóként tehát kevésbé, érzékeny lélektani drámaként annál inkább érdemes nézni a zseniális Elveszett jelentés készítőjének új filmjét, amelyért a cannes-i filmfesztiválon Coppola meg is kapta a legjobb rendezés díját.
