Mélyre ránt Sofia Coppola polgárháborús lányiskolája

Történelmi tablóként nem, érzékeny lélektani drámaként annál érdemesebb nézni a Csábítást.

Valószínűleg ha megfeszülnénk sem feltétlen gondoltuk volna, hogy napjaink Clint Eastwoodjaként a Daredevil sztárját, Colin Farrellt köszönthetjük. Thomas Cullinan 1966-os regényét, a Csábítást öt évvel később adaptálta először filmre a Piszkos Harry rendezője, Don Siegel. Negyvenhat évvel A tizedes háreme után itt az újabb feldolgozás, szándékoltan kicsit másfajta hangsúlyokkal, eltérő hangütéssel. Sofia Coppola filmje a rendezőnőhöz méltóan mélyebbre ás, ugyanakkor sajnos félre is vezet némely ponton.

Az 1971-es változatban még Clint Eastwood játszotta a tizedest, aki az amerikai polgárháború idején megsérül, és aztán egy eldugott lányintézetbe kerül. Bár vonakodnak befogadni őt, aztán meggyőzik magukat: felebaráti szeretetből nem hagyhatják, hogy a sérült északi katonát a déliek elvigyék, és úgy bánjanak vele, ahogy a többi „jenkivel” is tették a konfliktus alatt. Csakhogy fokozatosan kiderül, hogy a humánumról vallott minden nemes kijelentés csak máz: a férfit rég nem látott nők mindegyike John McBurney-re vágyik, ő pedig egyszerre csábítaná el mindegyiküket. Igen, még a fiatal lányokat is, akikben ugyancsak nyoma sincs ártatlanságnak: megtörte őket a kor vagy a közeg, és a versengésbe éppoly lelkesen szállnak be. Így araszolnak szép lassan a szükségszerű, mégis kiszámíthatatlan tragédia elé. Egy váratlan eset teljesen megváltoztatja a viszonyokat, és hirtelen mindegyik félről lehull a lepel: az addigi kellemes évődést felváltja az agresszió és az iszonyat. Igaz, Siegel feszült thrillerjét oldják Coppola humorosabb megoldásai. Nála minden egy kicsit komikusabb, önironikusabb élt kap. Mindez viszont sokkal jobban kihozza az események mélyen emberi voltát, mint a korábbi változat.

Az 1971-es film jóval konkrétabbnak bizonyult: kihangosítva hallhattuk a szereplők egyes gondolatait is, így egyértelművé téve, ki mit forgat valójában a fejében. A Siegel-verziónak drámaibb élt is kölcsönzött a folyamatos zene, míg Coppolánál lassabban, sötétebb tónusú képeken csordogálnak az események. Colin Farrell és a lányiskola élén található Nicole Kidman–Kirsten Dunst páros pedig jóval összetettebb, finomabb vonásokkal megrajzolt karaktereket játszhatnak el. Siegelnél sokkal jobban kijött a szereplők manipulatív természete, míg Coppola visszafogottabban festi meg figuráit. A sokkhatás jóval nagyobb így, hogy nekünk kell felfedeznünk az események és a motivációk ellentmondásos, őszintétlen voltát. És ezek a hazugságok, fel-felbukkanó szándékok (ámítások, ahogy az eredeti cím, a The Beguiled mutatja) teszik sokkal lehangolóbbá ezt a történetet.

Mindazonáltal Coppolának sajnos nem minden ponton sikerült felnőttként kezelnie nézőjét. A korhangulatnak megfelelően, valamifajta félreértelmezett politikai korrektségből kihagyta például a sztoriból a déli asszonyok mellett dolgozó fekete rabszolganőt, talán úgy vélte, rossz üzenet lenne a szerepeltetése. Pedig jelenléte nélkül fontos részek maradnak ki: Eastwood például őt is csábítgatta még az eredetiben, mondván, ugyanannyira foglyok itt mindketten. Drukkolnia kell hát az északiak győzelmének – fejtegette a hetvenes évekbeli hódító. Hallie (Mae Mercer) válasza nem is lehetett volna sokatmondóbb: a férfiak mindenhol ugyanolyanok szerinte, és a feketék valójában az északiakat sem érdeklik. Hiába, hogy a polgárháborúban fontos része volt a rabszolgaságról vallottaknak is.

Coppola így egyrészt a történelmet másította meg, másfelől vicces módon épp egy fontos feminista-emberjogi üzenetet hagyott veszni. Az új filmben továbbá a helyszínen járó déli csapatok is jóval barátságosabbnak tűnnek, míg korábban azért nem lehettek miattuk sem túl nyugodtak a lányiskola tagjai.

Történelmi tablóként tehát kevésbé, érzékeny lélektani drámaként annál inkább érdemes nézni a zseniális Elveszett jelentés készítőjének új filmjét, amelyért a cannes-i filmfesztiválon Coppola meg is kapta a legjobb rendezés díját.