Anyám! – Katartikus lett Darren Aronofsky új filmje

A film provokatív allegória, amely az emberiség teljes történetét felvonultatja.

Mivel maga a rendező is egyértelművé tette a szimbolikát, nem lőjük le a poént azzal, ha elmondjuk: a férfi valamiféle istenalakot testesít meg, míg felesége egyfajta természetanyának bizonyul. Az első érkező pár Ádám és Éva, gyermekeik pedig Káin és Ábel: a házban meg is történik a testvérgyilkosság. Szimbolikus az is, mikor egy ponton a végtelen haragra gerjedő férj elbarikádozza dolgozószobáját. „Ide többet nem teszik be a lábukat!” – dühöng.

Innen haladunk tovább, a film pedig nemcsak bibliai motívumokat, de az emberiség teljes történetét felvonultatja. A vég természetesen sokkoló és katartikus. Innen nézve egyértelmű, hogy Aronofsky nem a történelmi vallások barátjaként készítette el filmjét, A forrással összevetve pedig rendkívül negatív a végkicsengés. Az Anyám! eközben beszél az anyaságról, a kapcsolaton belüli elnyomásról, a társadalmi elvárásokról és a nőellenességről is. Rendkívül áthallásos, mikor egy ponton Jennifer Lawrence-nak ront a tömeg, és elkezdik ugyanazokkal a sértésekkel támadni, amivel maga a színész is szembetalálta már magát a karrierje során. Nem meglepő mindez annak fényében sem, hogy a rendező és a főszereplő között időközben románc is szövődött.

Az új Aronofsky-mozi kapcsán gyakori párhuzamként előkerülnek Roman Polanski filmjei, főként a Rosemary gyermeke, miközben az ördögi psycho-thrillerrel inkább csak felszíni hasonlóságokat találhatunk. Közelebb állnak Aronofsky filmjéhez Terrence Malick monumentális víziói, az emberiség történetén keresztülvezető alkotásai. Leginkább Az élet fája néhány évvel ezelőttről, de Malick továbbvitte mindezt nemrég egy dokumentumfilmben, Az univerzum történetében is.

Az Anyám! pedig máris megosztja a közönséget és a kritikusokat. Az amerikai mozinézők a vetítésekről kifelé menet egyöntetűen a legrosszabb, F besorolást adták a filmre, amelyet egyébként a legunalmasabb, legérdektelenebb művekre sem szokás osztani. Az okokat a film provokatív és sokkoló voltában érdemes keresni: a legtöbben szokványos psycho-thrillerre számítottak, és kaptak helyette egy végtelenül nihilista, brutális lelki horrort. Vallás és művészet, szerelem és boldogság, gyermekvállalás és jövőtervezés: az Anyám! nagyjából mindennel leszámol, ami valaha is fontos volt az embernek. Aronofsky nyilatkozta is: punkmozit szeretett volna készíteni, nagyjából hasonló megítélésre is számított.

Visszatért hát az a jól ismert kamaszkori pillanat: döbbenten, elszorult torokkal néztem, ami a mozivásznon zajlik. A végefőcím alatt pedig csak ültem a székhez szegezve, mint akit agyonvertek: rég hatott mozgókép ennyire elementáris erővel a nézőjére. Gyűlölni sem nehéz így az alkotást, de a hatása alól kikerülni szintén nem. Hajlok arra, hogy a rendező egyik legjobb filmje lett ez a mostani. Csak erős idegekkel rendelkező nézőknek ajánlott a megtekintése.