Világosan emlékszem az érzésre, amely kamaszkorom egyik hétvégi reggelén kerített hatalmába. Ültem a televízió előtt, és leesett állal néztem, ami a képernyőn folyt: akkor láttam először Darren Aronofsky kultuszfilmjét. A Rekviem egy álomért úgy lett életem egyik legdepresszívebb filmélménye, hogy közben bizonyította: nemhogy tömegeknek, de senkinek nem kell meghalnia a végefőcímig ahhoz, hogy a nézőt igazán mélyre rántsák a látottak. És mi lenne lehangolóbb zárlat egy végtelenül pozitív, szeretetteli fantáziánál – ha közben tudjuk, hogy ez soha, de soha nem fog bekövetkezni?
Aronofsky máskor is remekelt: mind az 1998-as Pi, mind a 2010-es Fekete hattyú mestermunka lett. Ahogy a 2006-os A forrás szintén, bár az megosztóra sikeredett: könnyű volt művészkedést kiáltani a szándékoltan nagyívű alkotás kapcsán. Csodaszép szerelmes filmet láthattunk, amelyben a halálos beteg nő arra kéri férjét: fejezze be készülő művét. Utóbbi viszont letargiába esik, nem érzi magát képesnek rá, miközben rendületlenül kutatja a halál ellenszerét, az élet biztosítékát. Régen várt filmjével, az Anyám!-mal a rendező most elkészítette A forrás tökéletes ellentétét.
Ezúttal már nem egyszerűen vallási párhuzamokat láthatunk: az Anyám! komplett allegória, amelyben nagyon könnyű azonosítani, melyik névtelen szereplő melyik bibliai alakot testesíti meg. Adva van egy erdőszéli, elhagyatott házban élő pár, amelyhez egy napon váratlan vendég kopogtat be. Az ismeretlen orvos szabadkozik, ő azt hitte, panzióba érkezik, de közben összebarátkozik a férfival, aki marasztalja egy éjszakára. Ekkor már tudjuk persze, hogy nem csupán egy estéről lesz szó, és másnap betoppan az orvos felesége is, majd jönnek a gyerekek, és a film előrehaladtával még több különös figura, aki mind valamiért nagyon otthon érzi magát. Ezt láthatóan csak az itt élő nő (Jennifer Lawrence) nem tudja mire vélni, miközben író férje (Javier Bardem) nagyon is örül az újabb és újabb érkezőknek. Kezdeti alkotói válságát kiheverve befejezi a nagy munkát, amivel tömegeket nyer meg magának. Hiába felesége várandóssága, a nő fokozódó aggodalma: a férfit egyre inkább magával ragadják az érkező rajongók.
Mivel maga a rendező is egyértelművé tette a szimbolikát, nem lőjük le a poént azzal, ha elmondjuk: a férfi valamiféle istenalakot testesít meg, míg felesége egyfajta természetanyának bizonyul. Az első érkező pár Ádám és Éva, gyermekeik pedig Káin és Ábel: a házban meg is történik a testvérgyilkosság. Szimbolikus az is, mikor egy ponton a végtelen haragra gerjedő férj elbarikádozza dolgozószobáját. „Ide többet nem teszik be a lábukat!” – dühöng.
Innen haladunk tovább, a film pedig nemcsak bibliai motívumokat, de az emberiség teljes történetét felvonultatja. A vég természetesen sokkoló és katartikus. Innen nézve egyértelmű, hogy Aronofsky nem a történelmi vallások barátjaként készítette el filmjét, A forrással összevetve pedig rendkívül negatív a végkicsengés. Az Anyám! eközben beszél az anyaságról, a kapcsolaton belüli elnyomásról, a társadalmi elvárásokról és a nőellenességről is. Rendkívül áthallásos, mikor egy ponton Jennifer Lawrence-nak ront a tömeg, és elkezdik ugyanazokkal a sértésekkel támadni, amivel maga a színész is szembetalálta már magát a karrierje során. Nem meglepő mindez annak fényében sem, hogy a rendező és a főszereplő között időközben románc is szövődött.
Az új Aronofsky-mozi kapcsán gyakori párhuzamként előkerülnek Roman Polanski filmjei, főként a Rosemary gyermeke, miközben az ördögi psycho-thrillerrel inkább csak felszíni hasonlóságokat találhatunk. Közelebb állnak Aronofsky filmjéhez Terrence Malick monumentális víziói, az emberiség történetén keresztülvezető alkotásai. Leginkább Az élet fája néhány évvel ezelőttről, de Malick továbbvitte mindezt nemrég egy dokumentumfilmben, Az univerzum történetében is.
Az Anyám! pedig máris megosztja a közönséget és a kritikusokat. Az amerikai mozinézők a vetítésekről kifelé menet egyöntetűen a legrosszabb, F besorolást adták a filmre, amelyet egyébként a legunalmasabb, legérdektelenebb művekre sem szokás osztani. Az okokat a film provokatív és sokkoló voltában érdemes keresni: a legtöbben szokványos psycho-thrillerre számítottak, és kaptak helyette egy végtelenül nihilista, brutális lelki horrort. Vallás és művészet, szerelem és boldogság, gyermekvállalás és jövőtervezés: az Anyám! nagyjából mindennel leszámol, ami valaha is fontos volt az embernek. Aronofsky nyilatkozta is: punkmozit szeretett volna készíteni, nagyjából hasonló megítélésre is számított.
Visszatért hát az a jól ismert kamaszkori pillanat: döbbenten, elszorult torokkal néztem, ami a mozivásznon zajlik. A végefőcím alatt pedig csak ültem a székhez szegezve, mint akit agyonvertek: rég hatott mozgókép ennyire elementáris erővel a nézőjére. Gyűlölni sem nehéz így az alkotást, de a hatása alól kikerülni szintén nem. Hajlok arra, hogy a rendező egyik legjobb filmje lett ez a mostani. Csak erős idegekkel rendelkező nézőknek ajánlott a megtekintése.
