A káosz azon az estén tetőződik, amikor a múzeum fogadást ad a fő támogatók tiszteletére. Itt lehetünk szemtanúi a film egyetlen valóban eredeti, feszültségteli és emlékezetes jelenetének, amikor is a Terry Notary által játszott művész majmot imitálva teszi próbára az emelkedett vacsoraközönség szociális tűrőképességét. A szociálpszichológiai kísérlettel felérő performance megtekintése tényleg megemeli a pulzusszámot – először és utoljára a túl hosszú moziidő alatt.
Hősünk egyre látványosabban küzd a nyakába szakadó problémák súlya alatt, hogy aztán dicstelenül rogyjon térdre. Bukása már csak azért is kisszerű, mert sejthető, hogy utána szeretett múzeumában nyilván ugyanúgy folyik majd az intellektuális szemfényvesztés más irányítása alatt, a néző pedig az erősen túldramatizált és sokszor szájbarágós jelenetek után nem vihet haza több tanulságot, mint hogy senkit se ítéljünk meg elsőre, és hogy a bevándorló vagy a hajléktalan is ember. Ezekkel az üzenetekkel persze semmi baj nincs, azzal már annál több, ha valakinek egy kissé vontatott, nem túl eredeti és helyenként indokolatlanul művészieskedő filmet kell megnéznie ahhoz, hogy minderre rájöjjön.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!