Koktélcseresznye a jólét fölén

A négyzet közhelyes tanulsága: senkit ne ítéljünk meg elsőre.

Történt egyszer, hogy a sorsvonalak fura összegabalyodása folytán egy kortárs észt képzőművészeti kiállítást néztünk meg családi körben. Édesanyám közel akart menni az egyik képhez, és közben rálépett az attól nem messze heverő átlagos gumiszőnyegre. A sarokból egy vadászsólyom gyorsaságával és határozottságával robbant ki egy idős teremőr néni, és jól leszidta őt, amiért így meggyaláz egy műalkotást.

A fenti kis jelenet jutott eszembe Ruben Östlund A négyzet című filmjét nézve. Itt nem jellegtelen szőnyeg, hanem közönséges sóderhalmok sorakoznak az egyik kiállítótérben, közöttük időnként csendesen végigszlalomozik a takarítógép, nyergében egy alkalmazottal. És ahogy a színpadra kitett pisztoly is elsül előbb vagy utóbb, itt is bekövetkezik a borítékolható baleset: egy drámai értelemben igen sűrű jelenetben a kortárs múzeum igazgatóját azzal a rossz hírrel találja meg egyik munkatársa, hogy sajnos az egyik sóderkupac eltűnt a masina mohó szájában.

Mielőtt az olvasó megharagudna, hogy lelövök egy poént, el kell mondanom: a film tele van hasonló, kiszámítható fordulatokkal. Miért is ne lenne? Ha kortárs művészetről van szó, már nem is nagyon lehet meglepődni semmin. Filmünk hősének, a svéd kortárs képzőművészeti intézmény élén álló, jó karban levő sarmőrnek, Christiannak ebben a kiszámítható alibivilágban zajlik az élete. Flancos megnyitók gusztusos ételekkel, sztárművészek, erőltetetten összetákolt elméleti állványzatok a parasztvakítással felérő művészeti humbugok mögött, a színjáték folyamatos fenntartása, hogy ennek az egésznek van valami mélyebb értelme, laza és alkalmi kapcsolatok.

A jóléti társadalom tortáján ez a múzeum az egyik koktélcseresznye. A négyzet azonban többre akar vállalkozni, mint hogy együttérző iróniával élcelődjön ezen a sajátos mikrovilágon. Így aztán eljön a dramaturgiai csavar, kettő is. Christiant kirabolják, ő pedig egyik kollégája biztatására maga akarja kézbe venni az igazságszolgáltatás ügyét. Aminek csak az lesz az eredménye, hogy saját gondosan kibélelt univerzumából kilépve hirtelen érintkezésbe kerül az országában bevándorlóként, a periférián tengődők valóságával. Eközben a múzeum új projektjének népszerűsítése is zajlik, és mivel személyes ügyei lekötik a figyelmét, az igazgató nem veszi észre, hogy az új reklámkampány borzasztóan buta és bántó – az említett periféria képviselőit célkeresztbe állító – üzenetet közvetít.

A káosz azon az estén tetőződik, amikor a múzeum fogadást ad a fő támogatók tiszteletére. Itt lehetünk szemtanúi a film egyetlen valóban eredeti, feszültségteli és emlékezetes jelenetének, amikor is a Terry Notary által játszott művész majmot imitálva teszi próbára az emelkedett vacsoraközönség szociális tűrőképességét. A szociálpszichológiai kísérlettel felérő performance megtekintése tényleg megemeli a pulzusszámot – először és utoljára a túl hosszú moziidő alatt.

Hősünk egyre látványosabban küzd a nyakába szakadó problémák súlya alatt, hogy aztán dicstelenül rogyjon térdre. Bukása már csak azért is kisszerű, mert sejthető, hogy utána szeretett múzeumában nyilván ugyanúgy folyik majd az intellektuális szemfényvesztés más irányítása alatt, a néző pedig az erősen túldramatizált és sokszor szájbarágós jelenetek után nem vihet haza több tanulságot, mint hogy senkit se ítéljünk meg elsőre, és hogy a bevándorló vagy a hajléktalan is ember. Ezekkel az üzenetekkel persze semmi baj nincs, azzal már annál több, ha valakinek egy kissé vontatott, nem túl eredeti és helyenként indokolatlanul művészieskedő filmet kell megnéznie ahhoz, hogy minderre rájöjjön.