Magvas kijelentéseket fogalmazott meg a művészetről, meg nem értettségén kesergett, nőkkel hancúrozott, és inspiráló sétákra indult Cézanne-nal, Rilkével és Monet-val. Nagyjából így foglalható össze Jacques Doillon legújabb életrajzi filmje alapján a XIX. század jeles szobrászának élete. Auguste Rodinnel a jelek szerint nem történt semmi rendkívüli az életében, túl azon, hogy Camille Claudel néha magára hagyta, házastársával, Rose Beuret Mignonnal pedig elég egyenetlen volt a kapcsolata. És persze azon, hogy megszállottan igyekezett férfi- és nőalakjait formába önteni, elkészítve korának legjelentősebb alkotásait.
Vagy lehet, hogy Rodin mégsem élt olyan unalmas életet? Ez könnyen előfordulhat, viszont sajnos Jacques Doillon francia rendező fejében másféle elképzelés élt róla. Így viszont belecsúszott abba a hibába, amibe életrajzi filmek esetében nem nehéz. Miközben igyekezett leróni tiszteletét hazája egyik legnagyobb művésze előtt, elfelejtette, hogy egy filmforgatást dirigál, és ebben a szerepben valami emlékezeteset kellene nyújtani.
Rodin kora egyik nagy újítója volt, akit annyira lenyűgöztek a táncosok, hogy mozgáskultúrájukat igyekezett tökéletesen leképezni a műveibe. A feszes mozdulatok csodálójaként próbált szenvedélyt és életet vinni az anyagba. „Szeretek a táncon gondolkodni, de többnyire untat, ha nézem. Nincs idő pontosan olvasni a test mozdulataiban” – fejtette ki Paul Valéry 1939-ben.
Rodinnel nem így állt a helyzet. Táncmozdulatok című, 1910–11-ben született sorozatát agyagból mintázta, tökéletesen elkapva vele a test rendkívüli, határokat feszegető mozdulatait. Ugyanúgy, ahogy Rainer Maria Rilke a Szonettek Orpheuszhoz című művében: „Táncosnő, ki a táncba / oldod az elmúlást: mint adtad elő! / S végül a forgás, ó ez a mozgás fája – / már csak övé volt az év, vele ellebegő.”
Sajnálatos módon viszont Doillon filmjéből ebből annyi marad meg, hogy Rodin kínos precizitással instruál egy szerencsétlen ázsiai lányt: egyik kart feljebb, másik lábat előrébb! A szobrász életrajzát 1903-ban megíró Rilkével való kapcsolata is éppolyannak tűnik sajnos a filmben, mint a többi viszony. Bár felvonul Monet, Cézanne, Mirbeau vagy épp Zola, mintha nem is a század legzseniálisabb művészei lennének, belesimulnak a szürkeségbe.
Vagy arról a Rodin szájába adott mondatról lenne szó, hogy „művészként mestermunkáknak bizonyulunk, emberként viszont csak szánalomra méltónak”? Vissza kell utasítanunk a dolgot: Camille Claudel, Auguste Rodin vagy Émile Zola művei száz év után is emlékezetesnek bizonyulnak, ennek az életrajzi filmnek viszont feltehetőleg nem adhatunk ennyi időt.
Pedig a francia új hullám második nemzedékéhez tartozó Jacques Doillon jóval izgalmasabb filmeket is jegyzett már pályafutása során. A Rodin – Az alkotó (ez az unalmas magyar cím is mennyire beszédes!) előtt olyanokat készített, mint A puritán lány (1986), A kis bűnöző (1990) vagy a Ponette (1996). A legnagyobbakkal korábban is foglalkozott, akkor viszont nem nyúlt mellé: 1993-as filmje, Az ifjú Werther a Berlinalén díjat is nyert. Bizakodásra adott okot a Rodin színészi gárdája is. Vincent Lindon előzőleg a Mennyit ér egy ember?-ben alakította a megtört francia munkást, aki nem hagyja, hogy önbecsülését teljesen kikezdje a rendszer.
Sajnos ezúttal viszont nem sikerült többet belevinnie a szerepbe annál, mint hogy szakálla alatt néha mormol valami bölcset. Vagy épp meg nem értettségét siratja, amit a filmben érezhetően erősen túltoltak: egy ilyen jelentős alkotóból érdemes lett volna többet is meglátni ennél. Az sem világos továbbá, hogy Rodinnek miért kell akkor is a világ minden fájdalmát arcán tükröznie, mikor épp az élvezeteket hajszolja – olykor két nővel egyszerre. A gondolkodó, illetve Balzac és Victor Hugo emlékművének megalkotója ennél biztosan többet érdemelt volna. Rachel Corbett amerikai művészeti újságíró nemrég hozta ki könyvét Változtasd meg élted címmel, benne Rodin és Rilke kapcsolatával. Corbett szerint fontos látni, hogy Rilke igazából nem csak Franz Xaver Kappusnak fogalmazta meg, ami az ikonikus Levelek egy fiatal költőhöz szövegében áll. Valójában mentorának, Rodinnek is üzent.
A húszas éveiben járó romantikus költő nem épp ugyanazt a világot jelenítette meg, mint a hatvanas, racionális gall szobrász, mégis utóbbi gyakorolta az egyik legnagyobb hatást Rilkére. Corbett szerint a legnagyobb ajándék, amit a költő Rodintől kapott, a megértés, a türelem művészete volt. Ha csak ennek erejét és jelentőségét, valódiságát érzékeltetni tudta volna Doillon filmje, már akkor érdemes lett volna elkészíteni. De ez sajnos nem jött össze.
