Háromévesen kezdett játszani, először reklámokban feltűnve, majd a korszak ismert televíziós sorozatainak szerepei találták meg. A ma ötvenöt éves Jodie Foster szinte születésétől fogva a pályán van: 1969-ben már láthattuk különböző szériákban, tízéves korában, 1972-ben pedig már nagyjátékfilmben mutatkozhatott be. A Napoleon és Samantha című kalandfilmben fontosabb feladat nem is juthatott volna neki, címszereplőként olyanok oldalán szerepelve, mint Michael Douglas vagy Johnny Whitaker.
A következő években aztán egy sor fontosabb filmben bizonyíthatta, hogy van keresnivalója a kamerák előtt. Pályájának beindulását nagyban segítette Martin Scorsese kultrendező, akinek olyan filmjeiben játszott Foster, mint az Alice már nem lakik itt (1974) vagy a Taxisofőr (1976). Előbbihez hasonlóan számos olyan alkotásban láthattuk ekkoriban, ahol fiatal, de sokat tapasztalt gyerekeket alakított. Talán a Taxisofőrben jött ki ez a legélesebben, ahol Irist játszotta, azt a tizenkét éves lányt, akit prostitúcióra kényszerít egy bántalmazó férfi (Harvey Keitel), hogy aztán Robert De Niro karakterétől várja a menekülést.
A korán felnőtté válni kényszerülő karakterek megtalálták ezután is, még ha épp vígjátékok vagy musicalek formájában. A Bolondos péntekben filmbeli édesanyjával (Barbara Harris) cserélhetett testet, míg Alan Parker zenés vígjátékában, a Bugsy Malone-ban gengsztersztorit játszhatott a többi gyerekszereplővel együtt. Kiemelkedik ebből az időszakból az 1976-os A kislány, aki az utcánkban lakik is, amit Nicolas Gessner rendezett Laird Koenig regénye alapján. Itt Rynn egy tinédzserlányt alakít, aki egy nagy viktoriánus házban él együtt apjával – legalábbis azt állítja, hogy vele lakik. Egyszerre nyugtalanító és érzékeny film, ahol Foster újra megcsillogtathatta tehetségét, előrevetítve, hogy nem csak letűnt idők gyerekszínészeként emlékezhetünk majd rá.
Hollywoodi karrierjével párhuzamosan európai mozikban is építgette pályáját, olyanokban felbukkanva, mint az olasz Casotto, vagy a francia Moi, fleur bleue. Sőt, utóbbi kapcsán még francia popsztárként is megmutatkozhatott, de énekesnői karrierje azért ennél a rövid felvillanásnál nem tartott tovább. Már felnőtt nő volt, de olykor még mindig túl korán éretté váló fiatalok szerepét osztották rá (Carny, 1980), hogy aztán a nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején legfontosabb szerepeit játszhassa el.
Az 1988-as A vádlottakért megkapta a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat, majd 1991-ben jött a következő A bárányok hallgatnakért. Mind ez idáig ez volt az utolsó Oscar-szobrocskája, bár 1994-ben azért jelölték még a Nell, a remetelányért. Clarice Starlingként már éppúgy erős, állhatatos karaktert alakíthatott, ahogy nem sokkal korábban A szemtanú nyomában című alkotásban. Foster legismertebb szerepe valójában váratlan ajándék volt, hiszen a rendező, Jonathan Demme elsőre Michelle Pfeiffert nézte ki, mint aki Hannibal Lecter után nyomozhatna. Szerencsére végül az egykori gyerekszínész bizonyíthatta rátermettségét.
Később ugyanakkor bár akadtak nagyszerű, emlékezetes filmek, de Foster sokszor nem tudott kiugró alakítást nyújtani. Feledhető volt az 1999-es Anna és a király, míg David Fincher 2002-es alkotását, a Pánikszobát egy sor váratlan körülmény közepette kellett leforgatni. Bizonytalan volt a színésznő szereplése is, de végül a film egy izgalmas, nyomasztó alkotás lehetett, amelyben Foster karaktere súlyos megpróbáltatások közepette igyekezett menteni a gyermekét.
A Légcsavarral ezzel szemben egy nem túl emlékezetes thrillert láthattunk, a 2008-as Nim szigete pedig szintén kevésbé lenyűgözőre sikerült, csak épp a családi film kategóriájában. Azóta rendezőként is megpróbálkozott többek közt a 2011-es A hódkórossal és a tavalyi Pénzes cápával, de még a Kártyavár egy epizódját is ő dirigálhatta. Előbbi, hat évvel ezelőtti filmjének megvoltak a maga dicséretre méltó, fontos elemei, ugyanakkor a régi sikerek egyelőre nem tértek vissza. De a jövő még sok mindent tartogathat Foster számára.
(Infografika: Balog Éva)
