Sötétedés után érkezünk Farkas József kisharsányi rezidenciájára. A timpanonos présház oszlopai között résnyire nyitva a hatalmas, öreg faajtó, mögüle vidám nótaszó hallatszik. A hosszú asztal körül három idős férfi dalol. A házigazda, Joe bácsi vidáman töltögeti a vendégek poharait és a nótázásba az asszonyok is bekapcsolódnak, akik a vacsora tálalásában segédkeztek. A terem sarkaiban álló lámpák forgatás nyomait őrzik, de most már felszabadult beszélgetés folyik. Emlékekről, egy hatvanegy évvel ezelőtti november élményeiről folyik a társalgás.
November 4-én, a szovjet intervenció hatvanegyedik évfordulóján Pécs polgármestere kitüntetést adott át annak a három egykori szabadságharcosnak, Farkas Józsefnek, Lux Antalnak és dr. Tésenyi Ferencnek, akik annak idején több mint ezer társukkal együtt felmentek a Mecsekbe, hogy a maguk eszközeivel felvegyék a harcot a forradalom leverésére érkezett szovjet alakulatokkal szemben. A gerillaharcban részt vevők közül ma már a legtöbben nem élnek, a többiek pedig szétszóródtak a világban. Az ‘56-os mecsekbeli eseményekről épp ezért nagyon keveset tudunk, így különös jelentőséggel bír minden személyes visszaemlékezés, ahogy az a napló is, amelyet egy lapunk által felkutatott egykori szabadságharcos, a most harmadmagával kitüntetett dr. Tésenyi Ferenc írt közvetlenül a harcokat követő menekülés után, a jugoszláv lágerben. Tésenyi és egy másik „mecseki láthatatlan”, a Berlinben élő Lux Antal Magyar Nemzet Magazinban megjelent portréinak is része volt abban, hogy Cs. Nagy Sándor rendező belevágott abba az egész estés dokumentumfilmbe, amelynek fontos jeleneteit forgatták le a november 4-i hétvégén Pécsett.
Ennek a hétvégének nyitóestéjére érkezünk, amelyen az életének javát ausztrál emigrációban leélő Farkas József látta vendégül két egykori bajtársát, Lux Antalt és Tésenyi Ferencet, valamint a stáb tagjait. Borjúpörkölt, jó villányi borok várják a sorra érkező vendégeket a kisharsányi présházban, ahol a rendezőt a film ötletéről és a korábbi forgatásról kérdezzük.
– Három főhősünknek, de a stábnak is óriási élmény volt az első találkozás, amelyre szeptemberben találtunk alkalmat Budapesten. A három egykori szabadságharcosból elemi erővel törtek fel az emlékek, amelyeket eddig nem tudtak megosztani senkivel, aki velük együtt élte volna át azokat a napokat a Mecsekben – mondja Cs. Nagy Sándor, aki másfél éve kutatja a mecseki láthatatlanok történetét.
– Egri Manó kollégám keresett meg 2016 elején a kalandos sorsú, Ausztráliába szakadt Farkas József élettörténetével. Akkor döntöttük el, hogy erről a témáról dokumentumfilmet készítünk. Beleástam magam a kutatásba, elolvastam minden fellelhető visszaemlékezést, de a munkához nagy lökést adtak a Magyar Nemzetben megjelent portrék is – magyarázza a rendező.
– Engem annyira megfogott ez a történet, hogy a dokumentumfilmre való felkészüléssel párhuzamosan elkezdtem egy nagyjátékfilmet is írni belőle – mondja Cs. Nagy Sándor, aki utal rá, a mecseki láthatatlanok harcáról meglepően kevés embernek vannak ismeretei.
– Ez közelmúltunk részben még feltáratlan eseménye, amely azonban kalandfilmbe illő fordulatokban bővelkedik, a most készülő film tehát hiánypótló. A dokumentumfilm abban is sokat segít nekünk, hogy a nagyjátékfilm ne fikció alapján készüljön, hanem tényeken alapuljon. Szerencsére a pécsi levéltárban fellelt dokumentumok mellett olyan fontos forrásokra is támaszkodhatunk, mint Tésenyi Ferenc hadinaplója, amely a személyes élményeken túl a gerovói hadifogolytáborban összegyűlt kemény mag visszaemlékezéseit is összegyűjti, ráadásul irodalmi stílusban – fogalmaz a rendező.
A másnap kerekasztal-beszélgetéssel és díjátadóval telik, ahol Tésenyi Ferenc ünnepélyesen a városnak adja féltve őrzött hadinaplóját. Este erős holdfénynél térünk vissza kisharsányi szállásunkra. Arra gondolunk, vajon hatvanegy évvel ezelőtt is ilyen hidegek voltak-e az éjszakák ezen a vidéken, ahol akkor százak és százak hajtották le a fejüket a nyirkos avarra, vagy erőltetett menetelésben mentették az életüket?
– Sosem félt? – kérdezem az akkor 16 éves Farkas Józsefet.
– De, éjszaka nagyon féltem a zajoktól, mert sosem tudhattam, ki közeledik: ellenség-e vagy jóbarát. Én azt hiszem, azokban a napokban nem is ettem és nem is aludtam – válaszolja az öregúr.
Vasárnap aztán felkerekedik a három veterán és a stáb, hogy végiglátogassák az ‘56-os harcok legfontosabb helyszíneit. A Mecsek-kapu festői ívei között felfelé ballagva újabb és újabb emlékek törnek fel belőlük. Lux Antal egy hős férfiról mesél, aki valamikor állítólag partizán volt.
– Itt állt, minden fedezék nélkül, és két kézzel szórta a felfelé araszoló tankokra a kézigránátot – meséli, miközben összenevetnek az egykor szintén itt harcoló Farkas Józseffel azon, hogy a selejtes, román gyártmányú gránátok közül csak minden harmadik robbant fel.
A gerillaharc jelentős károkat és presztízsveszteséget okozott a szovjet haderőknek. A főhadiszállásukat folyton változtató szabadságharcosok egy ideig eredményesen bujkáltak a Mecsek erdeiben az oroszok és az ávósok elől. Ezen a napon egyik fő központjukba, Vágotpusztára is ellátogatunk. Az apró sváb települést ma sem egyszerű autóval megközelíteni. Az őszi erdőn keresztül csak lassan, köves földúton tudunk haladni. Körülöttünk sárga levelekbe öltözött fák nedves, fekete törzsei emelkednek ki az avarból. Az emlékeinkben szürkén élő ötvenes évek képei egyszerre színesre váltanak.
– Itt, az erdőben tettük le az esküt – magyarázza Tésenyi Ferenc. És ide hozták fel a hátukon társai vérbe fagyva a fejlövést kapott Málics Ottót a pécsváradi rendőrőrs ellen intézett támadás után, tesszük hozzá. Borzongva hallgatjuk, később hogyan vetették bele magukat az erdő sűrűjébe a szabadságharcosok a falu megművelt területei felől érkező szovjet aknavetők elől menekülve.
– Futottunk, amerre láttunk – mondja Farkas József, miközben a maga útvonalát mutatja. Mivel a várva várt ENSZ-segítség nem érkezett meg, a tizenkét napos küzdelemben végül kimerültek a gyéren felfegyvezett és őszies öltözetben menetelő szabadságharcosok. Lux Antal északnak indult, és a Hanságon át Ausztriába menekült, Tésenyi Ferenc és Farkas József a kemény maggal a jugoszláv zöldhatáron át került ki az országból.
A most készülő dokumentumfilm nem áll majd meg a mecsekbeli események bemutatásánál. A rendező szeretné végigkövetni hőseinek útját a zöldhatáron át a gerovói táborba, Ausztriába, és onnan Németországba, Svájcba és Új-Zélandra, majd Ausztráliába is.
– Szeretnék képet adni arról, hogyan állt helyt ez a három ember kamaszként a befogadó országokban, hogyan építették föl magukat a semmiből az emigráció időszakában, és hogyan tértek vissza Magyarországra a nyolcvanas-kilencvenes években – mondja Cs. Nagy Sándor.
A felgyorsult események miatt egyelőre saját zsebből finanszírozott forgatások folytatásához most már nagyobb összegekre pályázik a stáb, amelynek munkájában szemmel láthatóan a téma iránti elhivatottságnak is része van. A három idős férfi visszaemlékezései, az eredeti helyszíneken feltörő emlékek és érzelmek minden jelenlévőt megmozgatnak.
– A mecseki láthatatlanoké egyszerre romantikus és hősies történet, amelyről méltatlanul feledkezett meg az utókor. A róluk készülő dokumentumfilmmel ezt a csorbát szeretnénk kiköszörülni – fogalmaz a rendező, és úgy tűnik, ehhez minden adott. A társaság lassan összeszokott, a kamerát egyre kevésbé veszik észre maguk körül a film főszereplői, akik túl az ismerkedésen egyre szabadabb folyást engednek az évtizedeken át visszatartott emlékek áradásának.
