Bár az utóbbi másfél-két évtizedben a fő szabály az lett, hogy ha egy film népszerű, rögtön bele kell vágni a folytatásba, a Rossz anyák tempója így is rendkívüli. Jon Lucas és Scott Moore rendezése tavaly került a mozikba, és tornászta fel magát a kellemes középszer kategóriájába. Nem volt különösebben eredeti, a szereplők viszont elvitték a hátukon a produkciót. Mila Kunisék felszabadult örömjátéka és az épp elviselhető módon giccses történet szerethető vígjátékot eredményezett. Az olyan felejthető filmek rengetegéből, mint mondjuk az Amy Schumer-féle Ó, anyám!, kétségkívül kiemelkedett az anyaságra rakódó elvárásokkal küzdő nők története.
Egy évvel az eredeti után ugyanakkor szokatlan a teljes értékű folytatás: inkább valamiféle kedvcsinálót várna az ember. Teszem azt, egy ünnepi különkiadást, a Shrek karácsonya és a többi hasonló mintájára. A gond az, hogy mintha a Rossz anyák karácsonya is nagyjából ezen a szinten rekedne meg.
Miközben az első részben még kaptunk valamiféle sztorit fordulatokkal és tanulságokkal, addig a második epizód már csak mímeli mindezt, ráadásul azt is csak helyenként. Ezúttal a rossz anyák rossz édesanyjai érkeznek ünnepelni, és persze rögtön világossá válik, hogy tavaly megismert hőseinknek volt kitől tanulniuk. Beindul hát a csatározás az egydimenziósként és némileg csekély értelműként ábrázolt nagyszülőkkel, hogy a végére természetesen beüssön a karácsony, vele pedig a nagy ünnepi kibékülés. Hasonló komédiától nem is várnánk kevésbé túlcsorduló befejezést.
Hanem ami addig történik, az még a tavalyi mozi szintjét sem közelíti meg. Az akkori felszabadultság már csak időnként kap terepet, átadva a helyet a jól ismert szégyentelenkedésnek, unalmas altesti viccelődésnek. Mindezt persze lehetne jól is csinálni, ha eléggé túltolnák, mondjuk a Tapló télapó első részének mintájára. A Rossz anyák karácsonya viszont megragad valahol a senki földjén középen, így már nem is annyira bájos, hogy szeretni lehessen, de nem is elég tizennyolcas karikás, így önfeledt szórakozásra sem alkalmas. Susan Sarandon és Christine Baranski nem tudni, hol felejtették a színészi játékot, de utóbbi sajnos még az Addams Family 2. cserkészvezetőjének szerepében is viccesebb tudott lenni huszonnégy éve.
A valamiért karácsony előtt egy hónappal a mozikba került vígjáték arra jó viszont, hogy eszünkbe juttasson kiváló alkotásokat. Az anya és felnőttkorban lévő lánya kapcsolati drámájáról például Ingmar Bergman klasszikusát, az Őszi szonátát érdemes megnézni, hogy tényleg valami súlyosat és érdemlegeset lássunk. A Rossz anyák karácsonya persze szándékosan habkönnyű, de miután műfajában sem elég jó, érdemes egy-két korszakos produkcióval emlékeztetni magunkat, hogy vannak azért jó filmek is.
