Utoljára talán az ezredforduló környékén volt ennyire aktív Francois Ozon: rövid időn belül már a második új filmje érkezett meg a mozikba. Nálunk a tavalyi Frantzot is 2017-ben mutatták be, akárcsak az idei Dupla szeretőt, így talán még élesebben kivehetjük, mennyire különböző alkotásokról van szó. A fekete-fehérről időnként színesre váltó világháborús dráma ugyanis jóval konvencionálisabb darab volt mind a Dupla szeretőnél, mind annál, amit eddig a rendezőtől megszokhattunk.
Semmi provokáció, semmi sokkolás: a francia filmes annyira visszavett a Frantz készítése során, amennyire csak lehetett. Mindez viszont máris a múlté, a Dupla szerető pedig pontosan olyan, mint Ozon korábbi műremekei. Merész, nehezen befogadható és sokrétű mű, ami beférkőzik a tudatunk mélyére, és a megtekintése után is sokáig nyugtalanít bennünket.
Nem mintha a háború ejtette sebek mélységeiről tudósító Frantz ne ásott volna kellőképp mélyre. Akkor Ozon egy 1932-es Ernst Lubitsch-filmhez, a Broken Lullabyhoz nyúlt (ami már eleve egy színdarab adaptációja), hogy története felénél váratlant húzzon, és teljesen új értelmezést adjon a sztorinak. Ezúttal Joyce Carol Oates regénye szolgált alapanyagként, a film pedig ehhez mérten lett tipikus Ozon-darab.
A zavarba ejtő és mind váratlanabb fordulatokkal sokkoló moziban egy lelki problémákkal küszködő nőt követhetünk, aki képtelen ellenállni pszichológusa vonzerejének. Pedig utóbbi nagyjából semmit nem tesz azon túl, hogy meghallgatja, és néha közbeszúr egy-egy sablonkérdést. Hiába, Chloé (Marine Vacth alakítása nyugtalanítóbb nem is lehetne) beleszeret, végül pedig össze is költöznek.
Rövid boldogság után érkeznek a bonyodalmak. A nő először azt hiszi, a férfit pillantotta meg útja során, de aztán kiderül, hogy a városban lakik barátja szintén praktizáló ikertestvére. Gyorsan megismeri, majd viszonyt kezd az elhidegült rokonnal, aki nem is különbözhetne jobban a bátyjától. Míg szerelme visszafogott, csendes, passzív fél, addig az iker agresszív, mohó és domináns. Vagy épp ellenkezőleg? Ahogy haladunk előre, úgy válik minden egyre bizonytalanabbá, miközben őrült freudi túrát teszünk tudatalattink rémisztő bugyraiba.
Ozon eközben B kategóriás pszichothrillereket idéz, a végére abszurditásig fokozva a hideglelést. Kénytelenek vagyunk felismerni, hogy a rendező nemcsak borzongatni kíván, de az egész fricska is részéről. Annak pedig elsőrangú, amellett hogy valóban végtelenül izgalmas módon beszél pszichénkről és mindarról, amit szeretnénk mélyre elrejteni. Kapcsolaton belüli dominanciáról éppúgy szól a Dupla szerető, mint elfojtott vágyainkról, mögöttes énünkről és nehezen felfejthető motivációinkról.
