Egy tinilány, aki Jack Black testében tanulja meg: van élet az Instán túl

Alig maradt valami a Robin Williams főszereplésével készült 1995-ös filmből, de a folytatástól izgalmas akciót kapunk.

Még nem is láttuk a filmet, de a sokat ígérő nagy robaj idáig hallatszott. Na nem az 1995-ös Jumanji emlékezetes dübörgéséről beszélünk, ami annyiunkat rémített halálra a kilencvenes évek közepén. Lehetetlen volt ugyanakkor nem meghallani, mekkora kő esett le a kritikusok szívéről, miután megtekintették a Dwayne „The Rock” Johnson főszereplésével készült Jumanji: Vár a dzsungel című filmet. A legtöbben feltehetőleg éppolyan gagyira számítottak, mint amilyen a tavaly szintén a Szikla főszereplésével készült Baywatch-újrázás lett. Az előzetest, illetve a kiszivárgott információkat látva nem is igen számíthattunk jobbra egy testcserés dzsungelbohóckodásnál, amelyben a tinédzserlányt megformáló Jack Black kellőképp túltolhatja az ízléstelenkedést. A végeredmény szerencsére nem ilyen lett, ugyanakkor ettől még kalaplengetésre sincs sok okunk.

A friss felvonásban már nem társasjáték, hanem konzol szippantja be a mit sem sejtő fiatalokat, akiknek így nem egyedül, hanem harmadmagukkal kell boldogulniuk a folyvást az életükre törő vadonban. Négy tipikus amerikai tinédzserről beszélünk, akikről nyilván már az elején tudni: a dzsungelben szerelembe esnek, összekovácsolódnak, egyszóval nagy leckéket kapnak az élettől. A poénforrást pedig az adja, hogy a játékvilágba bekerülő fiatalok mind választott karaktereikké válnak. A kicsit szerencsétlen, kocka srácból az izomköteg The Rock lesz, így bátorságot nyer, a folyton az Instán lógó kamaszlány pedig Jack Blackként tanulja meg, hogy van élet az okostelefonon túl.

A filmben elsütött viccek többsége is nagyjából ennyire mondható eredetinek, leszámítva azt a néhány poént, ami az efféle konzoljátékok természetére épít. Így még őszintén nevetni is van módunk annak a Jake Kasdannek a filmjén, aki korábban a Rossz tanárral és a 2002-es Narancsvidékkel vétette észre magát.

Az 1995-ös Jumanji folytatásaként viszont nem érdemes számba venni a filmet. Jobb lett volna, ha végül ezt a mozit (is) eltávolítják az eredetitől, mert bár a felszínes hasonlóságok megvannak, a korábbi film hangulatából kevés maradt meg. Míg a Robin Williams főszereplésével készült Jumanji családi kalandfilm volt ugyan, de a nagyvárost elözönlő bestiák éppúgy megrémíthettek minket, mint a veszett dübörgés vagy a játék, ami húsz évre kivonhat a forgalomból. Átéreztük, ahogy a szülei távolságtartásától szenvedő Alan Parrish a dzsungelben átélt borzalmak után szabadkozik egykori társának és a játékot fellelő gyerekeknek: éveket töltött az őserdőben, mégis épp olyan lett, mint az apja. Valódi izgalmakat és valódi érzelmeket kaptunk, az életünkre törő játékot is szívből tudtuk még gyűlölni.

Mostanra műanyaggá vált az egész, délutáni kalanddá három élettel, és tudjuk, hogy úgyis valahogy elvergődünk a végéig, a küldetést teljesítjük. Még az egyetlen megőrzött karakter, a dzsungelvadász Van Pelt is jóval semmilyenebb most, mint két évtizede Jonathan Hyde alakításában. Az egykori bajszos őrültből ezúttal egy jellegtelen, fiatal műgonosz lett, olyasvalaki, aki csak arra szolgál, hogy a nagy fináléban legyen a karaktereknek kit kiiktatniuk. 

Egyúttal meglepő lehet, de tény: Kasdan filmje sokkal visszafogottabban ijesztget, mint az érezhetően a fiatalabbakat megcélzó eredeti. (Moszkítók és óriáspókok után emberevő víziló, most komolyan?) Láthatóan Joe Johnston jóval komolyabban vette az ifjabb korosztályt, mint a friss epizód alkotói a húszasokat-harmincasokat. Mindez általános trendként is megfigyelhető, de ritkán jön elő olyan élesen, mint a Jumanji esetében.

Emellett a színészek is gyengébbek, mint Williams, Hyde vagy Bonnie Hunt voltak. Az egyetlen értékelhető alakítást Jack Black nyújtja, akinek sikerült jó érzékkel nyúlnia ahhoz az egydimenziós karakterhez, amit rá osztottak. Érdekes jelenség egyébként, ahogy a forgatókönyvesek a hasonló szereplőkhöz viszonyulnak. A legócskább sztereotípiák egybegyúrása után ugyanis azt tekintik küldetésüknek, hogy hősükkel és a nézőkkel felismertessék: az élet több is lehet a felszínes tengés-lengésnél. Érdekes lenne egyszer látni egy filmet arról, ahogy a Chris McKenna- és Erik Sommers-féle forgatókönyvírókat szembesítik azzal: az élet több is lehet sablonokból összetákolt szkriptek papírra vetésénél.

Önálló akcióként tehát egynek jó az új Jumanji, bár akkor sem veszítünk sokat, ha nem látjuk, folytatásként viszont semmiképp nem érdemes számolni vele.