Egy tinilány, aki Jack Black testében tanulja meg: van élet az Instán túl

Alig maradt valami a Robin Williams főszereplésével készült 1995-ös filmből, de a folytatástól izgalmas akciót kapunk.

Mostanra műanyaggá vált az egész, délutáni kalanddá három élettel, és tudjuk, hogy úgyis valahogy elvergődünk a végéig, a küldetést teljesítjük. Még az egyetlen megőrzött karakter, a dzsungelvadász Van Pelt is jóval semmilyenebb most, mint két évtizede Jonathan Hyde alakításában. Az egykori bajszos őrültből ezúttal egy jellegtelen, fiatal műgonosz lett, olyasvalaki, aki csak arra szolgál, hogy a nagy fináléban legyen a karaktereknek kit kiiktatniuk. 

Egyúttal meglepő lehet, de tény: Kasdan filmje sokkal visszafogottabban ijesztget, mint az érezhetően a fiatalabbakat megcélzó eredeti. (Moszkítók és óriáspókok után emberevő víziló, most komolyan?) Láthatóan Joe Johnston jóval komolyabban vette az ifjabb korosztályt, mint a friss epizód alkotói a húszasokat-harmincasokat. Mindez általános trendként is megfigyelhető, de ritkán jön elő olyan élesen, mint a Jumanji esetében.

Emellett a színészek is gyengébbek, mint Williams, Hyde vagy Bonnie Hunt voltak. Az egyetlen értékelhető alakítást Jack Black nyújtja, akinek sikerült jó érzékkel nyúlnia ahhoz az egydimenziós karakterhez, amit rá osztottak. Érdekes jelenség egyébként, ahogy a forgatókönyvesek a hasonló szereplőkhöz viszonyulnak. A legócskább sztereotípiák egybegyúrása után ugyanis azt tekintik küldetésüknek, hogy hősükkel és a nézőkkel felismertessék: az élet több is lehet a felszínes tengés-lengésnél. Érdekes lenne egyszer látni egy filmet arról, ahogy a Chris McKenna- és Erik Sommers-féle forgatókönyvírókat szembesítik azzal: az élet több is lehet sablonokból összetákolt szkriptek papírra vetésénél.

Önálló akcióként tehát egynek jó az új Jumanji, bár akkor sem veszítünk sokat, ha nem látjuk, folytatásként viszont semmiképp nem érdemes számolni vele.