Lantimosz új mozija mitológiai helyzeteket játszat át a 21. századba

A homárhoz hasonlóan eredeti lett az Egy szent szarvas meggyilkolása, viszont némiképp laposabb is.

A görög Jorgosz Lantimosz, miként az igazán nagyszerű rendezőktől megszokhattuk, láthatóan valóban tudja, mit akar. A művész eddigi filmjei eredetiségéhez, meghökkentő újdonságerejéhez kétség nem férhet. Igaz, a három évvel ezelőtti A homárra még fokozottan volt igaz az, ami a legújabb Egy szent szarvas meggyilkolására már némiképp visszafogottabban. Kétségtelen viszont, hogy Lantimosz világa még mindig olyannyira rendkívüli, hogy nehéz lenne a rendezőhöz foghatót találnunk.

Míg A homárban egy disztópikus társadalmat figyelhettünk, így a történet némiképp elemelkedik a mindennapjainktól, addig az Egy szent szarvas meggyilkolása jóval inkább játszódik a mi világunkban. Eközben viszont utóbbi filmet nem kevésbé érezhetjük abszurdnak. A 2015-ös alkotás meseszerű elemeitől még jóval könnyebb volt tartanunk a távolságot, mint az új mű fenyegető és kérlelhetetlen ridegségétől.

A homárban a közeljövő magányosainak negyvenöt napjuk van párt találni maguknak egy szállodában, különben átváltoztatják őket egy általuk előzőleg kijelölt állattá. Az emberi kapcsolatok kialakulását a vég rémisztő közelsége determinálja, az érintettek pedig kétségbeesetten próbálnak kapaszkodni minden hasonlóságba, amivel felkelthetik valaki más figyelmét. Az Egy szent szarvas meggyilkolásában aztán ismét szembetaláljuk magunkat a rémült vággyal, hogy saját fontosságunkat bizonyítsuk másoknak. A helyzet viszont még drámaibb: két gyereket látunk, akik kétségbeesetten igyekeznek egyértelművé tenni pótolhatatlanságukat.

A görög mitológiában Agamemnón és Klütaimnésztra lánya Iphigeneia, őt apja Artemisz istennő kiengesztelése érdekében áldozná fel. A jós Kalkhasz szerint ugyanis a Trója ellen igyekvő hajóhad addig nem tud útnak indulni, míg Agamemnón jóvá nem teszi az istennőnek szentelt szent szarvas leölését. Az apa bár belemegy a dologba, a királylány mégsem válik áldozattá: Artemisz elragadja a lányt az oltárról, helyette pedig egy szarvasbika válik áldozattá. Az istennő papnőjévé teszi Iphigeneiát, a csodáról viszont Klütaimnésztra nem tud, így végül szeretőjével, Aigiszthosszal meggyilkoltatja Agamemnónt.

Lantimosz műve ezt a mitológiai történetsort veszi alapul, talán kicsit túl is hangsúlyozva az átvételt. Egy ponton még az is szóba kerül, hogy a filmbeli lány milyen remekül megtanulta az Iphigeneia-mondaváltozatokat. A homárral szemben tehát adott a forrás, így bizonyos várakozásaink, elképzeléseink lehetnek azt illetően, mit fogunk látni. Az Egy szent szarvas meggyilkolása ezeket csak részben teljesíti, illetve csalódást is kelthet egy idő után.

A mondakör ismerete nélkül legalábbis hihetnénk, hogy a történet azért laposodik, válik kiszámíthatóvá egy idő után, mert Lantimosz ragaszkodni kívánt a mitologikus szál végigjárásához. Erről azonban nincs szó: a film az engesztelésből kikövetelt áldozat motívumát vette át, viszont a mitológia összetettségét nem sikerült érzékeltetnie. Ami persze szándékos lépés lehet Lantimosz részéről. Rendezőnknél isteni beavatkozásra nincs mód, mutatva, hogy a valóság bár képtelennek tetszik, de még a tudtunk nélkül sem jön el a feloldozás. Ugyanakkor az, hogy nem Klütaimnésztrát és Agamemnónt látjuk, sajnos azt is magával hozza, hogy hőseink érzelmileg is egy alacsonyabb síkon mozognak. Ez pedig már semmiképpen nem írható Lantimosz filmjének javára.

Ezúttal egy szívsebészt látunk (Colin Farrell), akinek életét egy váratlanul felbukkanó különös fiú (Barry Keoghan) teszi egyik napról a másikra pokollá. Időbe telik, míg kiderül: az ifjú Martin édesapját hősünk, Steven műtötte, viszont a beavatkozás sikertelen volt, a beteg pedig a műtőasztalon vesztette életét. Mint kiderül, a haragos, viszont rémisztően egykedvű fiú bosszúra szomjazik, és szeretné, hogy az apa is átélje ugyanazt, amit ő korábban. Steven lánya és fia pedig hamarosan ágynak esik, és Farrell karakterére nehezedik a képtelen teher: vagy végez egyik gyermekével, vagy elveszíti a teljes családját.

Ha a Sophie választása jut eszünkbe, nem lövünk nagyon mellé, és sajnos végül Lantimosz is inkább erre a szálra futtatja ki egész filmjét. Az alap pedig van annyira súlyos, hogy jobban lehetne rá építeni: az Egy szent szarvast éppúgy a mitológiai szintre emelés teszi különlegessé, ahogy A homárt tette a regényszerű elbeszélésmód. Emellett Martin karakterének összetettsége, motivációjának elbeszélése miatt marad a korábbi filmhez hasonlóan idegőrlő zenével sokkoló alkotás olyannyira emlékezetes. Bár A homár bizarr eredetiségét most nem sikerült elérni, az Egy szent szarvas így is kiemelkedik a mai filmes mezőnyből.