Egy Oscar-díj, egy homár és az élet értelme

A magyar mozgóképek között az Oscar-díjas Saul fia vitte a prímet. Az év filmjére sem kellett sokat várni.

Egy szülő-gyerek kapcsolat a témája a Toni Erdmann című német–osztrák filmnek is, ám egészen más hangsúlyokkal. A közel három órás alkotás olyan, mint egy polgárpukkasztó bohóctréfa, amelynek a végén lebiggyesztett ajakkal gondolkodunk el az élet valódi értelméről. Egy zenetanár elhatározza, hogy újra felveszi a kapcsolatot a lányával. Mindent megtesz, hogy kimozdítsa a komfortzónájából a nőt, hiszen, mint kiderül számára, ez a komfortzóna egy üres életet jelent: karrierhajszolás, érzelemmentes szex és kábítószerek. A parókákkal és félelmetes műfogsorral bűvészkedő apának végül sikerül megkérdőjelezni az üzleti világ kliséibe szorult nő igazságait, a fináléban így már egy szimbolikus és gyakorlati szempontból is tökéletesen meztelen ember néz szembe a világgal. Maren Ede filmjét már Cannes-ban kikiáltották az év legjobbjának, igaz, ott még díj nélkül maradt, azóta azonban tarol, és még talpon van az Oscar-versenyben is.

A Purgatórium meséje – írta a The Lobster (A homár) című filmről egy kritikus. És nem is túlzott sokat. Yorgos Lanthimos alkotása minden szempontból kilóg a sorból. Egyrészt, 2015-ben mutatták be, másrészt a magyar mozikba nem is került, végül pedig: a legtöbb nézői elvárással szembemegy. Ám mivel idén kapták fel, és különféle forrásokon keresztül akár itthon is elérhető, ott a helye a listán. Főként azért, mert precíz őrültségében valóban páratlan élmény. A történet szerint egy disztopikus világban minden szinglinek 45 napja van rá, hogy párt találjon magának egy erre a célra kialakított szállodában, máskülönben állattá változtatják. Méghozzá olyan állattá, amelyet előre kijelölt. David (Colin Farrel) a homárt választja, és megtesz mindent, hogy ne kelljen tengeri élőlényként tengetnie hátralévő életét. A The Lobster apokaliptikus mese hatalomról, függőségről és szerelemről. A legfeketébb komédia ebben az évben.

Park Chan-wook dél-koreai rendező napjaink egyik legegyénibb filmese. Oldboy című munkája tette ismertté a nevét világszerte. Ezzel, és az olyan (talán kevésbé ismert) mesterműveivel, mint A bosszú ura, a Cyborg vagyok, amúgy minden oké vagy a Szomjúság bizonyította, hogy a túlzás is válhat esztétikummá. Ahogy szinte minden filmjében, az idén bemutatott A szobalányban (Agassi) is képi orgiát tárt a néző elé. A rendező ezúttal a XX. század elejéig ment vissza az időben, amikor Japán megszállta Koreát. A két ország viszonyát a mai napig meghatározó, 35 éves japán uralom időszakának hatalmi struktúráját Park Chan-wook a fizikai kapcsolatokon keresztül ábrázolta. A testiség, az érzékiség, az elnyomás és terror fonódik egybe A szobalány titokzatos és szemkápráztató szövedékében.

Ha szigorúan csak Hollywoodra figyelünk, 2016 kétségkívül Amy Adams amerikai színésznő éve volt. Jöhettek szuperhősfilmek, bemutathatták a Csillagok háborúja világában játszódó Zsivány egyest, nyakunkba zúdulhatott számtalan cuki, és/vagy elgondolkodtató animációs film, mégis Amy Adamsről áradoztak a kritikusok és a filmőrültek. Két idei főszerepe is bizonyítja, jelen pillanatban a vörös hajú színésznő Hollywood legfényesebb csillaga. Az Érkezés című sci-fi – bár minket nem győzött meg – nagyot szólt. A siker pedig elsősorban Amy Adams érdeme, aki egy, a Földre érkező idegen lények nyelvét elsőként megfejtő nyelvészprofesszort alakít. Bár Denis Villeneuve filmje az alapjául szolgáló regény színvonalát meg sem közelíti, a színésznő jelenléte nélkül aligha hozta volna lázba a közönséget egy újabb (ezúttal intelligensnek tűnő) ufósztori.

Nem is oly rég azért még nem fogadtak volna sokan arra, hogy 2016 egyik mozis szenzációját a neves divattervező, Tom Ford fogja szállítani. A 2009-ben az Egy egyedülálló férfival bemutatkozó rendező kiválóan fémjelezte eddig azt a csillogó-villogó világot, aminek ürességéről, érzelemmentességéről idén egy remek filmet készített. Az Éjszakai ragadozók történet a történetben, egyben egy rendkívül nyomasztó, feszült mű elhibázott döntéseinkről, azok jóvátehetetlenségéről, életünk kisiklásáról. Lüktet és pulzál, akárcsak a rideg nagyváros a film eleji képsorokon: nem véletlenül díjazták a művet idén Velencében. Mind Amy Adams, de főleg Jake Gyllenhaal nagyszerűt alakít az év egyik legjobb pszichothrillerében. Amivel feszültségkeltésben leginkább egy másik remekmű, a Cloverfield Lane 10 veheti fel a versenyt. Ennyire még sosem rettegtünk a megmentő szerepében tetszelgő John Goodmantől. A forgatókönyvet részben egyébként a Kaliforniai álommal (La La Landdel) is bizonyító Damien Chazelle jegyezte.

Jim Jarmusch sikerében már annál többen bízhattak, joggal: az Adam Driver által játszott buszsofőrt középpontba helyező idei Paterson szintén nagyszerű lett. Az Éjszaka a Földön direktora folytatja forradalmát a hétköznapi történésekre, az emberek mindennapjaira való fókuszálással. Mint több helyütt is nyilatkozta, a Paterson legnagyobb drámája az, amikor a hétköznap látottakról verselő főhős busza lerobban. Az idei év egyik legjobbját, a La La Land-et sokan afféle menedékként írták le: az ember a buszról lepattan, s a valóság elől bemenekül a zenés-táncos vidámságra, elfelejtve a hétköznapok gondját. Megírtuk, ez inkább csak félreértése a valóban szép filmnek – a Paterson pedig ezen gondolat ellentettjeként bizonyítja, hogy maradhatunk épp a buszon is, nincs mi elől menekülni. S hogy a moziból kifordulva nem afféle titkos csoda ismerőjeként kell fanyalognunk a valóságra – ahogy ’91-ben taxikba, úgy most buszra szállva is megtalálhatjuk a hétköznapok mágiáját és költészetét.

Mondják, végül a filmbeli buldog el is lopta a show-t Adam Driveréktől. Hiába, ami cuki, az cuki, nem igaz? A kutyákba belevetített hiányainkról, tudatlanságunkról és szeretetlenségünkről a kertvárosok különösségének krónikása, Todd Solondz készített filmet Wiener-Dog címmel. Jarmusch hétköznapi figurái után nála szembesülhetünk mindennapos bizarrságunkkal is: legalább annyira valóságos kép ez, csak jóval kényelmetlenebb, szokatlanabb szembesülni vele. Megvan A boldogságtól ordítani elejéről, ahogy Philip Seymour Hoffmann karaktere bizarr vágyait ecseteli pszichológusának, aki eközben azon töpreng, mi mindent kell még vásárolnia délután? Akkor nagyjából képben is vagyunk, miféle párbeszédképtelenséget, kölcsönös idegenségérzetet várhatunk Solondz szánalmat keltő karaktereitől. A Helyzetek és gyakorlatok, illetve a Palindromák után némiképp visszavett a rendező, de ez továbbra is fekete komédia a komédia elvételével, ahogy a The Guardian is megfogalmazta. Négy roppant erős történetszál, a végén a halál hírnökeként felbukkanó kislányok képei pedig bizonyosan jó időre beégnek retinánkba.

Ha pedig mindezt megnéznénk közép-európaira hangszerelve, azt is megtehettük idén: végre bemutatták az osztrák Ulrich Seidl két évvel ezelőtti filmjét, A pincét (Im Keller) nálunk is. A szobával szemben ide nem épp egy ismeretlen gonosztevő zárt be minket: mi kényszeredünk le újra és újra, hogy lelki sérüléseinket, mindennapos mocskunkat elrejtsük a kósza tekintetek elől. Ebben a dokumentumfilmben (?) láthatjuk, hová jutott a történelem: míg egykor az SS-tiszt Josef Ochs bujkált Hitler bunkerében, itt már a szerencsétlen kisnyugdíjas Josef Ochs tárolja pincéjében Hitler portréját. A film valódi botrányt is kavart: a náci ereklyék előtt borozgató ÖVP-képviselők állították, csupán megrendezett jelenetről volt szó. A film üzenete ennél látványosabban nem is folyhatott volna át a valóságba (abba, amelybe a dokumentumfilm is teszi magát): embereket látunk, akik a legnagyobb nyíltsággal beszélnek arról, amit voltaképp mintha a legmélyebben rejtegetnének. Frusztrációikat, perverziójukat, lelki sérültségüket: ezekbe a zugokba, zugainkba nem szívesen tekintünk be. Erőset alkotott a Paradicsom-trilógia rendezője, még ha említett filmjeit nem is szárnyalta túl ezúttal.

De nem is kellene lemerészkednünk A pincébe, hogy szembenézzünk valónkkal: szintén idén mutatták be a két évvel ezelőtti ukrán A törzset, Miroslav Slaboshpitsky remekművét. Az intézetis, siket fiatalok végig jelnyelven kommunikálnak, mi pedig sem szinkrontolmácsot, sem feliratot nem kapunk: állítólag, mert a szerelem és a gyűlölet enélkül is tökéletesen érthetővé válik. Hogy ezzel áltatjuk magunkat, tökéletesen rímel a film üzenetére: a fiatalok brutális közegében nincs helye valódi érzelmeknek, csak hierarchiaküzdelmeknek, erőszaknak, a gyengébb lenyomásának. Még hogy felirat nélkül is tökéletesen értjük, miről beszélnek? Dehogy értjük, nem is szeretnénk: borzonganánk és hitetlenkednénk csak, hogy ilyenek történhetnek, aztán máris menekülnénk a moziból. Mondjuk a La La Land-re: hát mégis megnyugtatóbb, mikor az éjszakában Emma Stone és Ryan Gosling dalol, és nem néhány agresszív siket fiatal ver össze egy nyugdíjast a pénzéért és az általa vásároltakért, nem igaz?

Ennyi ridegség után szinte már megnyugtatóan hathat az Anomalisa steril üressége: a stop-motion animációs film bábjai úgy lesznek nagyon is emberiek, hogy félő, robottestük bármelyik percben darabjaira eshet. A tavaly év végén bemutatott filmben az üzleti útra érkező Michaelt látjuk, aki a Fregoli hotelben szembesül vele: mintha csak mindenki épp olyan szürke lenne, amilyen ő és az élete is. Olyannyira, hogy míg őt David Thewlis szólaltatja meg, a hamarosan felbukkanó Lisát pedig Jennifer Jason Leigh, addig mindenki mást Tom Noonan. Igen, még Michael volt barátnőjét, feleségét és az összes többi nőt is.

Az Egy makulátlan elme örök ragyogása írója, Charlie Kaufman ritkán rendez, de akkor igazán nagyot gurít. Így volt ez az Anomalisával is, mely szomorú szürkeségünket, beszédképtelenségünket, társas magányunkat mutatja meg. Azt, mikor annál jobban, hogy senkivel nem tudunk szót váltani, már csak az bosszant minket: ez a másik ember itt velünk szemben nem hajlandó végre elhallgatni. S közben tudjuk: fogalmunk sincs, mit várunk, mit kellene egyáltalán bárkinek mondania, ami segítene.