Kommunista taktikától retteg az emberiség

Tudományos közhelyek, lírai képek és Rákosi Mátyás: az év sci-fijeként ünneplik az Érkezést.

A nyelv a lét háza – írta Martin Heidegger, a 20. század egyik legnagyobb filozófusa. Minden, amink van, az egész létezésünk a nyelv által, a nyelvben van. Így az nem eszköz, nem uraljuk, nem felhasználjuk, hanem létrejövünk általa. Ebbe a kinek túl tágas, kinek rémesen szűk otthonba repülnek be (a csukott ablakon át) a földönkívüliek az Érkezés (Arrival) című amerikai sci-fiben. Magukkal hozzák az emberitől alapjai­ban különböző nyelvüket, a film legfőbb kérdése pedig, hogy képesek lehetünk-e rá, hogy megértsük őket.

Denis Villeneuve francia–kanadai rendező (Sicario, Fogságban) alkotása az év sci-fije, sőt az évtized legjobbja, csak a legnagyobbakhoz mérhető – lelkendeztek a kritikusok világszerte és itthon egyaránt. A film Ted Chiang amerikai tudományos-fantasztikus szerző számos díjat elnyert novellájának adaptációja. A történet szerint a Föld tizenkét pontján – stratégiailag fontos helyeken, az Egyesült Államoktól Oroszországon át Kínáig – tizenkét idegen űrhajó száll le, pontosabban lebeg a föld felett néhány méterrel. A kagylóra vagy madeleine süteményre emlékeztető járművek szabályos időközönként megnyílnak, így az emberek beléphetnek, hogy felvegyék a kapcsolatot az ufókkal, akik egy borotválkozópamacs és egy portörlő nehéz sorsú leszármazottainak tűnnek.

Az érkezés helyszínét mindenhol a katonaság vonja ellenőrzése alá, ám a kapcsolatfelvételhez tudósokra van szükség. Amerikában ez a fel­adat Louise Banks nyelvészprofesszorra (Amy Adams) és Ian Donnelly asztro­fizikusra (Jeremy Renner) vár. Ők ketten igyekeznek elsajátítani a földönkívüliek nyelvét, és megtanítani őket az angolra minél gyorsabban, hogy azelőtt feltehessék nekik a nagy kérdést, miért vannak itt, mielőtt a tetteikből derülne ki.

A kommunikáció váratlanul sikeres, és egyre bensőségesebbé válik Banks számára. Miközben siet megfejteni az idegenek kör alakú írásjeleit, egyre sűrűbben villannak be a film elejétől kezdve visszatérő emlékképek: a nyelvész­professzor kislányáról születésétől fiatalon bekövetkezett haláláig.

A személyes kapcsolatfelvétel hátterében, a horizonton azonban felgyűlnek a globális gyanakvás és félelem viharfelhői. Az emberiségnek össze kellene fognia, ha meg akarja érteni a földönkívülieket, ám erre képtelenek vagyunk. Az amerikai helyszínre rendelt CIA-ügynök részletesen ki is fejti álláspontját: a világnak nincs vezetője, nem lehet egy emberrel tárgyalni, szét vagyunk szabdalva, és a földönkívüliek ezt használják ki. Ezért is jöttek tizenkét hajóval, hogy megosszák az emberiséget, viszályt szítsanak köztünk, hogy a végén csak egy tábor maradjon.

– Ezt bizonyítja a történelmünk – mondja az ügynök. – Ezt csinálták a britek Indiában, a németek Ruandában, a magyarok még nevet is adtak ennek – teszi hozzá. Ez a szó pedig nem más, mint Rákosi Mátyásék politikai eszköztárának csúcsa, a szalámitaktika. Bár a filmben ez nem hangzik el, kis gondolkodás után könnyen rájöhetünk – vagy ha nem, rákérdezhetünk a forgalmazónál.

A CIA-nak az űrhajókról egyből a kommunista taktika ugrik be tehát, és úgy tűnik nem is tévednek nagyot. Az eleinte összehangolt földi válságstábból egymás után lépnek ki a hatalmak, attól félve, hogy a másik többet tud az ufókról és ezt ellene használja majd fel. Kína párbeszéd helyett bombázna, többen pedig követik a példáját, pedig Banks professzor már kis híján elsajátította az idegen grammatikát, ami megváltoztathatja nemcsak az ő, de az emberiség jövőjét is.

Villeneuve filmje a sci-fi sablonoktól mentesen, lírai képekben beszéli el a történetet. Ám a visszafogottság csak a képi világra érvényes. Az Érkezés nagyon mélynek és filozofikusnak mutatja magát, miközben csupán túlhangsúlyoz néhány tudományos közhelyet. Azt sem dönti el, hogy a nyelvvel mit is szeretne: vajon csupán eszköz, vagy valóban a lét háza? A nyelvész személyes története megrázó lehetne, ha nem feszítené szét egy közönségfilm kereteit, a Föld népeinek összeborulását felvető erkölcsi kérdéseket pedig finoman zárójelbe teszi a tény, hogy természetesen ismét Amerika mentheti meg a bolygót, az angol nyelvleckének hála.

Nem beszélve a mindennapi tapasztalatainkról. Miért kellenek a földön­kívüliek ahhoz, hogy megismerjük magunkat, amikor még a szomszédunkkal sem értünk szót? Vagy rajtunk már csak az idegen életforma segíthet?