A személyes kapcsolatfelvétel hátterében, a horizonton azonban felgyűlnek a globális gyanakvás és félelem viharfelhői. Az emberiségnek össze kellene fognia, ha meg akarja érteni a földönkívülieket, ám erre képtelenek vagyunk. Az amerikai helyszínre rendelt CIA-ügynök részletesen ki is fejti álláspontját: a világnak nincs vezetője, nem lehet egy emberrel tárgyalni, szét vagyunk szabdalva, és a földönkívüliek ezt használják ki. Ezért is jöttek tizenkét hajóval, hogy megosszák az emberiséget, viszályt szítsanak köztünk, hogy a végén csak egy tábor maradjon.
– Ezt bizonyítja a történelmünk – mondja az ügynök. – Ezt csinálták a britek Indiában, a németek Ruandában, a magyarok még nevet is adtak ennek – teszi hozzá. Ez a szó pedig nem más, mint Rákosi Mátyásék politikai eszköztárának csúcsa, a szalámitaktika. Bár a filmben ez nem hangzik el, kis gondolkodás után könnyen rájöhetünk – vagy ha nem, rákérdezhetünk a forgalmazónál.
A CIA-nak az űrhajókról egyből a kommunista taktika ugrik be tehát, és úgy tűnik nem is tévednek nagyot. Az eleinte összehangolt földi válságstábból egymás után lépnek ki a hatalmak, attól félve, hogy a másik többet tud az ufókról és ezt ellene használja majd fel. Kína párbeszéd helyett bombázna, többen pedig követik a példáját, pedig Banks professzor már kis híján elsajátította az idegen grammatikát, ami megváltoztathatja nemcsak az ő, de az emberiség jövőjét is.
Villeneuve filmje a sci-fi sablonoktól mentesen, lírai képekben beszéli el a történetet. Ám a visszafogottság csak a képi világra érvényes. Az Érkezés nagyon mélynek és filozofikusnak mutatja magát, miközben csupán túlhangsúlyoz néhány tudományos közhelyet. Azt sem dönti el, hogy a nyelvvel mit is szeretne: vajon csupán eszköz, vagy valóban a lét háza? A nyelvész személyes története megrázó lehetne, ha nem feszítené szét egy közönségfilm kereteit, a Föld népeinek összeborulását felvető erkölcsi kérdéseket pedig finoman zárójelbe teszi a tény, hogy természetesen ismét Amerika mentheti meg a bolygót, az angol nyelvleckének hála.
