„Az ötvenes évek már nincs is olyan messze”

Sorozatgyilkos tartotta rettegésben Martfű környékét. Sopsits Árpád társadalompolitikai pszichothrillert forgatott a történetből.

A martfűi rém igaz történeten alapszik, olvashatjuk a nyitó képsorok előtt. – Az igazán jó művek megtörtént eseteket dolgoznak fel – vallja a rendező. – Vannak alapvető dramaturgiák, amelyeket sokkal jobban ír az élet. Mégsem törekedtem a valós események teljes rekonstrukciójára, sok a fikciós elem. Nem patikamérlegen adagoltam, azt néztem inkább, hogy egy adott jelenet a mai nézők számára mennyi művészi igazságot hordoz, hordozhat magában – árulta el.

A sorozatgyilkosság nyomozati anyaga ugyanakkor egyértelműen tetten érhető. Elmondta, közel négyezer oldalnyi rendőrségi, bírósági jegyzőkönyvet és tanúvallomásokat olvasott el. – A forgatókönyv azonban csak száz oldal lett. A rendkívül bonyolult, szerteágazó történetből így számos részletet ki kellett hagyni. A filmnek három fő vonulata van, a szálak szépen lassan egymásba fonódnak.

Felbukkan az ártatlanul elítélt egykori cipőgyári munkás, akinek a kálváriája „önmagában egy dosztojevszkiji történet”. A film azonban tágítja a látószöget: az 50-es, 60-as évek atmoszféráját is megidézi. – A kor szokványos rekvizitumai ugyanakkor nem jelennek meg, nem lengenek a zászlók, nincs tapsoló, ünneplő tömeg – hangsúlyozta a rendező. – A díszletelemeknek, a ruháknak és a hajviseletnek azonban hitelesnek kellett lenniük. És ami még fontosabb: a magatartások, az emberi viszonyok is rengeteget számítanak. Egyfelől nagyon más a társadalmi hierarchia most, mint hatvan évvel ezelőtt. Ám ha azt nézzük, mi zajlik ebben az országban jelenleg, az ötvenes évek világa már nincs is olyan messze. És ezt a véleményemet a vásznon sem rejtem véka alá: A martfűi rém rendszerkritikai film is, egyértelmű politikai üzenettel.

A bűnhődés és rendszer mellett a bűn sem maradhat ki a műből. A film harmadik fő vonulata a gyilkos személye és a gyilkosság motivációja. – Nem az volt a célunk, hogy teljesen megértsük a bűntettet, ez talán nem is lehetséges – emelte ki. – A gyilkosságnál lényegesen könnyebb dolgokat sem értünk meg egymás életében.

A film körüljárja, körbetapogatja az eseményeket, de nem ad magyarázatot – mesélte. Hozzátette, nem az a célja, hogy felmentsen egy sorozatgyilkost, ehelyett a teljes képre koncentrál. – Akár az életben, a valóságban, ahol nem tudunk külön-külön nézni mindent, hiszen akkor torz lesz a kép. Igyekeztem egy életszeletet kiemelni, és a maga komplexitásában bemutatni.

Fikció és valóság a forgatáson is egymásba mosódott, hiszen a jelenetek jó részét az eredeti helyszíneken: a martfűi Tisza cipőgyárban, Tiszaföldváron, Vezsenyen vették fel. A rendező elárulta, a helyiek emlékezetében még mindig elevenen él a sorozatgyilkosság, de természetesen ahány elbeszélő, annyi történet. – Csupán egy-két emberrel beszéltem, akinek volt köze az ügyhöz, de mindig elfogultságot tapasztaltam, így nem kerestem tovább élő tanúkat. Több mint ötven év távlatából csak elfogultan lehet beszélni. Természetesen a peranyagok is ilyenek. Csakhogy azokban a megszületésük idejének, az ötvenes-hatvanas éveknek az elfogultsága tükröződik. És ez engem sokkal jobban érdekelt, mint az utólagos értelmezések, amelyek nem az életet, hanem az életről való véleményeket jelenítik meg.

A hely szelleme Sopsits elmondása szerint azonban mindenkit magával ragadott, és a környékbeliek is hamar megértették, hogy az alkotók a filmmel senkit sem akarnak bántani, csupán feltárni egy történetet. – Értékelték, hogy felhelyezzük Martfűt a magyar film térképére, még akkor is, ha mindezt egy sorozatgyilkosság kapcsán tesszük. Egy filmben ugyanakkor állításokat kell tenni, amelyekből egy határozott kép rajzolódik ki, amely nem biztos, hogy mindenkinek elnyeri majd a tetszését – magyarázta a rendező.

Sopsits a főbb szerepekre viszonylag ismeretlen színészeket választott ki. Mint elmondta, nem felkapott művészekkel akarta teletűzdelni a filmet. – Egy sztár sokszor önmagát hozza, és nem a figurát, nekem pedig fontos volt, hogy a színészek hitelesen jelenítsék meg a „történet” szereplőit.

Több mint hetven jelölt közül került ki a 6-7 főszereplő. Akik között van jól ismert színész is, mint a Liza, a rókatündér főhőse, Balsai Móni, illetve A nyomozó, a Hurok vagy az Aranyélet szereplője, Anger Zsolt. Mellettük Bárnai Péter, Jászberényi Gábor, Hajduk Károly, Trill Zsolt, valamint Szamosi Zsófia látható.

Bűn, bűnhődés és a rendszer abszurditása

Kockázatos vállalkozás magyar thrillert készíteni. A műfajnak nincs túl nagy hagyománya itthon, így hiába készülnek izgalmas, használható filmek, a közönséget hidegen hagyják a próbálkozások. A közelmúltban a Víkend és a Hurok is így járt. Hogy miként reagálnak a nézők Sopsits Árpád A martfűi rém című filmjére, nem tudhatjuk, de a siker nem a filmen múlik majd. Minden hibája ellenére a mű két órán keresztül képes fenntartani a feszültséget, kis túlzással a székhez szögezni a nézőt.

Kovács Péter sorozatgyilkos ügye adja a film alapját. A martfűi rém az 1957-től egy évtizeden át szabadon gyilkoló teherautó-sofőr történetében a magyar igazságszolgáltatás anomáliáit, és azon túl a rendszer abszurditását mutatja be. Nem beszélve a szívbe markoló emberi drámákról. Nem az eredeti nevén ugyan, de Sopsitsnál is felbukkan az első gyilkosságért ártatlanul elítélt Kirják János, aki tizenegy évet ült valaki más bűnéért. Ez a három fő szál – a gyilkos, a rendszer és az ártatlan áldozat – fut párhuzamosan a filmben, majd fonódik össze a fináléban.

Bár egészében lebilincselő A martfűi rém, számos részlet – néha teljes jelenetek – érthetetlenül elhibázott. Főként akkor érezhető ez, amikor a történet eltávolodik a személyes tragédiáktól, és a bűn­ügyi vonalra koncentrál. Ilyenkor a nyomozást vezető Anger Zsolt, Bárnai Péter páros hol modoros üzemmódba vált, hol pedig a True Detective (A törvény nevében) című sorozat főszereplőinek paródiáját hozza. Emiatt nem is elsősorban a színészeket kell hibáztatnunk, mint inkább a forgatókönyvet. A szöveg sokszor megbicsaklik, mesterkéltté válik. A legtöbb színész – Jászberényi Gábor, Hajduk Károly, Balsai Móni – küzd az életszerűtlen párbeszédekkel, és nem mindig kerekednek fe­lül.

Lehet, hogy Sopsits Árpád az 50-es, 60-as évek atmoszféráját célozta, a végeredmény azonban egy (remélhetőleg) sosem létezett világot idéz fel. A martfűi rém azonban még így is eléri elsődleges célját, hiszen következetesen és izgalmasan viszi végig a sorozatgyilkos történetét. És még a társadalomkritikára és az aktuálpolitikára is marad ereje. Talán ezt már a hazai közönség is elismeri majd.

###HIRDETES2###