Rendkívüli! Sokkoló! Mesteri filmkészítés! – ilyen dicséretek sora lengi körbe a Saul fiát a csütörtöki cannes-i sajtóvetítése óta. Legyen akár szó az amerikai Varietyről, The Hollywood Reporterről vagy a brit Screenről, mindenki egyetért abban, hogy valami rendkívüli dolog történik most Cannes-ban, és a magyar rendező olyan filmes érettségről és érzékenységről tett tanúbizonyságot, amelyre még a legkényesebbek is csak csettinteni tudnak. Nemes Jeles László bemutatkozása a Croisette-en éppen akkora bomba volt, amekkorát egy olyan első filmestől lehetett várni, akiről semmit nem tudni, csak azt, hogy vélhetően nem érdemtelenül került rögvest játékfilmes bemutatkozásával a versenybe.
A Saul fia – bár a második világháborúban játszódik, és a holokauszt a témája – olyan újszerű megközelítést alkalmaz, amellyel könnyedén ellép a sematikus holokausztábrázolástól, és a kívülálló megfigyelő szerepet felváltja az őrületben közvetlenül részt vevő, de a káosszal mit kezdeni nem tudó percember nézőpontja.
Előzetesen mi is megírtuk, hogy a Saul fia rendezői koncepciója szerint gyakorlatilag nem hagyjuk el a főszereplő nézőpontját, a legtöbbször vagy a fejét, vagy a tarkóját látjuk, s ezzel mintegy háttérbe kerülnek a szörnyűségek, amelyek képen kívül, a háttérben homályosan történnek vagy erős hanghatásokban mutatkoznak meg. Kisszámú explicit megoldása mellett Nemes Jeles elsősorban a nézőre hagyja a borzalmak vizuális elképzelését, és jelzi, a benne lévőknek az egész felfoghatatlan szürreális utazás volt, amit nemcsak hogy nem tudtak ép ésszel felfogni, de nem is volt idő rá.
Erdély Mátyás nyomasztó, klausztrofób világot teremt kézi kamerájával, amit fokoz a rendező által választott 4:3-as, igencsak redukált képméret. És amelyben Saul rohan egyik helyszínről a másikra, hol az elgázosított holttesteket kell kicipelni vagy a krematóriumot utánuk kitakarítani, hol élőláncban kísér deportáltakat a vonat mellett, máskor a hamut lapátolja egy folyó vizébe. Mindezt a Sonderkommando tagjaként, akikre szintén halál várt.
„Járkálj csak, halálraítélt!” – írta egykoron Radnóti Miklós, s most ezek a sorok nyernek új értelmet, amelyhez Röhrig Géza sok hallgatással, és kifejező tekintetével teszi még rétegzettebbé a gondolatot. Amennyire félni lehetett egy újabb holokausztdráma elkészültétől, olyannyira volt képes valóban meglepni Nemes Jeles a világot, egyéni elképzelése valóban indokolttá és érdekessé tette a második világháború ismételt felidézését mozgóképen, és versenyfilmes beválogatása is megérdemelt – állítja egyöntetűen a nemzetközi kritikusi szakma.
A Saul fia rendkívüli mozgóképes élmény, olyan kompakt és minden részletében átgondolt, hogy szinte hihetetlen, hogy első filmes készítette. A koncepciót még a legvisszafogottabbak is vadul tapsolják, a péntek délutáni világpremiert megelőző napi sajtóvetítésen amerikai, portugál, török kollégákat kérdeztem, s mind egyöntetűen kiemelték a stílust, az operatőri munkát, a rendezést és a Röhrig alakítását.
Nehéz a második napon, gyakorlatilag két film után megvonni az egyenleget, de az bizonyos, hogy Nemes Jeles nem is olyan titkos esélyessé lépett elő a jövő szombati díjátadóra. Egy képzeletbeli esélylistán a második helyre került, Röhrig Gézával kapcsolatban pedig felerősödtek a legjobb színészi díj esélyei. Ahogy a Wrap amerikai netes szaklap kritikusa fogalmazott: „a többi elsőfilmes helyében, akik esélyesek az első rendezésért járó Aranykamera-díjra, most erősen izzadni kezdenék”.
Szinte bizonyos, hogy a Saul fia üres kézzel nem fog távozni Cannes-ból, kiváltképp kritikai fogadtatása ismeretében, és még a legvisszafogottabbak szerint is komoly fesztiválélet várhatja, amelyhez párosulhat egy tisztességes artmozis karrier is. A magyarok nem kis büszkeségére.
A versenyfilmes programban vitathatatlanul a Saul fia volt a nap témája, és még az előzetesen végső győzelemre is esélyesnek tartott Matteo Garrone-film, a The Tale of Tales goromba grafikus ábrázolásai sem homályosították el. Garrone, számos cannes-i sikerfilm, mint a Gomorra és a Reality után ezúttal a középkori mesefolklórban merítkezett meg, és abszurd meséi olyan, felnőtteknek szóló, elvont képi ábrázolásban jelentek meg, amelyek inkább gyomorforgatók, semmint felcsigázók voltak.
Vizuális orgia jellemezte a Mad Max – A harag útját is, amely könnyen elnyerheti az évtized legjobb akciófilmje címet. A hihetetlen rohanást produkáló, például egy harmincperces akciójelenettel hangulatot teremtő alkotásban az ausztrál rendező, George Miller nemes egyszerűséggel állva hagyja a Halálos iramban filmeket, és nemcsak iramban, de operatőri munkában és vizuális kimunkáltságban is könnyedén kortársai fölé emelkedik. Mindehhez egy a filmben szó szerint megjelenő elektromos gitár és – a harci szellemet fokozandó – erősítőszerkó, valamint dobkíséret párosul. Szép kis jövő vár ránk innen nézve!
