Rendkívüli! Sokkoló! Mesteri filmkészítés! – ilyen dicséretek sora lengi körbe a Saul fiát a csütörtöki cannes-i sajtóvetítése óta. Legyen akár szó az amerikai Varietyről, The Hollywood Reporterről vagy a brit Screenről, mindenki egyetért abban, hogy valami rendkívüli dolog történik most Cannes-ban, és a magyar rendező olyan filmes érettségről és érzékenységről tett tanúbizonyságot, amelyre még a legkényesebbek is csak csettinteni tudnak. Nemes Jeles László bemutatkozása a Croisette-en éppen akkora bomba volt, amekkorát egy olyan első filmestől lehetett várni, akiről semmit nem tudni, csak azt, hogy vélhetően nem érdemtelenül került rögvest játékfilmes bemutatkozásával a versenybe.
A Saul fia – bár a második világháborúban játszódik, és a holokauszt a témája – olyan újszerű megközelítést alkalmaz, amellyel könnyedén ellép a sematikus holokausztábrázolástól, és a kívülálló megfigyelő szerepet felváltja az őrületben közvetlenül részt vevő, de a káosszal mit kezdeni nem tudó percember nézőpontja.
Előzetesen mi is megírtuk, hogy a Saul fia rendezői koncepciója szerint gyakorlatilag nem hagyjuk el a főszereplő nézőpontját, a legtöbbször vagy a fejét, vagy a tarkóját látjuk, s ezzel mintegy háttérbe kerülnek a szörnyűségek, amelyek képen kívül, a háttérben homályosan történnek vagy erős hanghatásokban mutatkoznak meg. Kisszámú explicit megoldása mellett Nemes Jeles elsősorban a nézőre hagyja a borzalmak vizuális elképzelését, és jelzi, a benne lévőknek az egész felfoghatatlan szürreális utazás volt, amit nemcsak hogy nem tudtak ép ésszel felfogni, de nem is volt idő rá.
Erdély Mátyás nyomasztó, klausztrofób világot teremt kézi kamerájával, amit fokoz a rendező által választott 4:3-as, igencsak redukált képméret. És amelyben Saul rohan egyik helyszínről a másikra, hol az elgázosított holttesteket kell kicipelni vagy a krematóriumot utánuk kitakarítani, hol élőláncban kísér deportáltakat a vonat mellett, máskor a hamut lapátolja egy folyó vizébe. Mindezt a Sonderkommando tagjaként, akikre szintén halál várt.