Till Attila és a felvállalt katéter

Till Attila a magyar mozinézőről, a gátlásokról és a katéterzacskóról.

– A film egyik jelenetében a rehabilitációs központban a kézműves foglalkozáson a terapeuta arra próbálja rávenni az éppen véres kalandokat tervezgető két szereplőt, hogy inkább mozaikdarabokat ragasztgassanak egy kaspóra. Úgy tűnik, mintha azt szerette volna a poénnal illusztrálni, hogy a mozgásukban korlátozottak számára elképzelt tevékenységeket is hajlamos a külvilág erősen leszűkíteni.
– Ha már beemeltük a kerekesszékes világot a filmbe, azt szerettük volna, hogy legyen az minden ízében jelen. Meg akartuk mutatni ennek a világnak az életszerű elemeit. Ezért forgattunk eredeti helyszíneken, és ezért vannak eredeti szereplőink. A film készítése során alapos terepmunka folyt, a Marczibányi téren lévő rehabilitációs intézményben engem már mindenki ismert. Megfordultam, ha kevesebbszer is, a Korong utca és a Mexikói út sarkán lévő gyermekfejlesztőben is. Rengeteg interjút készítettem. Nem akartam kihagyni a bemutatását, hogyan élnek az emberek egy ilyen zárt, bentlakásos intézetben. Ezt nem kritikai éllel szándékoztam tenni, hanem valószerűen. Nagyon sok ember jól érzi magát egy ilyen intézményben, szükség is van ezekre. Vannak egyébként olyan vetületei a filmnek, amelyeket nem érthet meg maradéktalanul, aki nem ismeri a mozgássérültek világát. Ha már szóba került a kaspós jelenet, például nem árt tudni, hogy sok bentlakónak van olyan mozgásszervi problémája, amelynek nagyon jót tesz, ha aprócska tárgyakat kell megfogniuk, mozgatniuk, ráilleszteni őket valamire. Igaz, ez a jelenet tulajdonképpen viccessége miatt került be a filmbe.

– Attól nem tartott, hogy az érintettek esetleg nem minden ötletét tartják viccesnek?
– A film elején látható például egy jelenet, amikor a Thuróczy Szabolcs játszotta karakter leereszti a vizeletet a lábára erősített katéterzacskóból. Zoliék erre azt mondták, hogy ez annyira intim dolog, hogy nem kéne nyilvánossá tenni. Bár teljesen átéreztem, hogy itt most tényleg nem az én bőrömet visszük a vásárra, mégis meggyőztem őket, hogy az embereket épp az ilyen mozzanatok megmutatásával lehet közel hozni az ő világukhoz. Hogy a nézők tényleg értsék, ezek a figurák és a valóságban a mozgássérültek mitől is szenvednek. Hogy ráébredjenek, milyen nagy a tét a karakterek számára, hogy ezek az emberek mitől ilyen dühösek és elégedetlenek. Hogy miért kapaszkodik valaki abba a hamis mítoszba, hogy pénzért meg tudja csináltatni a lábát, s ezért még bérgyilkosságot is vállal adott esetben.

– A film bemutatóján saját kezűleg szerelte ki az egyik moziszéket, hogy Fenyvesi Zoltánnak és kerekesszékének is jusson hely. Mennyire akarta a filmmel szembesíteni a nézőket a mozgáskorlátozottak életét megnehezítő helyzetekkel?
– Hogy egy film beszédtémává válik-e vagy sem, azt nagyon nehéz előre megjósolni. Ha arra készülsz, hogy olyan filmet csinálj, amely juszt is ilyen lesz, akkor pláne megvan az esélye, hogy nem sikerül. Egy adott témára akkor figyelnek fel az emberek, ha az a megközelítés is különleges, ahogyan arról beszélünk, kik és milyenek azok a karakterek, akik hordozzák a történetet. Attól tartottam, a nézők esetleg nem értik, miért kell valóságos mozgássérültekkel forgatni egy filmet. Semmi olyan szándék nem volt bennem, hogy én most berúgom az ajtót a kerekesszékes témában. Azt sem hittem, hogy ennyire zajos lesz a siker. Érdekes egyébként, milyen nagy érdeklődés övezte az interneten is a filmet, rengeteg hozzászólás született. Zavarba is jöttem tőle annak ellenére, hogy amúgy hozzá vagyok szokva az ismertséghez meg a népszerűséghez.

– Azért jött zavarba, mert a filmkészítés mégiscsak intimebb?
– Ha a tévénél valami nem sikerül jól, elég hamar lehet korrigálni. A következő héten már csinálhatsz egy jobb Propagandát, Kismenőket vagy éppen Nagy duettet. Itt nagyobb volt a tét. Ha megbukok egy filmmel, az jó pár évvel visszavet és elkedvetlenít.

– A film főszereplői annak idején hogyan fogadták a kissé rendhagyó alapötletet?
– Thuróczy Szabolcs kéznél volt, ő amúgy is a barátom, ezért a szerepeltetése nem is volt kérdés, a karakterét eleve rá írtam. Zolival [Fenyvesi Zoltánnal] különös volt az egymásra találás. Mint utólag kiderült, hasonló élethelyzetek estek meg vele, mint amilyeneket az általa megformált filmbeli fiú esetében megírtam. Ráadásul már magában a forgatókönyvben Zolinak neveztem el ezt a szereplőt, tőle teljesen függetlenül, hiszen akkor még nem ismertem. Mindenki azzal ajánlotta Zolit, mennyire pörgős gyerek. Aktív kerekesszékes, aki folyton jön-megy. Engem viszont elsősorban a finomsága és a belső szépsége, a kedvessége fogott meg. Ahhoz képest, hogy soha előtte nem játszott filmben, remekül működött a vásznon. Fekete Ádám más eset, ő egy hétpróbás színházi „gazember”, aki nagyon sokféle dolgot csinált már. Dramaturg szakon végzett, játszik, fordít, most elkezdett rendezni is. Voltak, akik le akartak beszélni róla azzal, hogy nem lehet jól érteni a beszédét. Nagyon örülök, hogy végül nem hagytam magam, mert kiderült, a néző füle hamar rááll arra, amit mond.

– A filmet bemutatták, most egy ideig még tart a felhajtás, de Zoli számára például egyáltalán nem biztos, hogy az élet továbbra is ilyen pörgést kínál. Mekkora felelősséggel jár egy ilyen helyzetben az amatőr szereplő kezének elengedése?
– Elmondtam neki még korábban, hogy vigyázzon, mert ha siker lesz a film, nagyon nagy nyilvánosságot fog kapni, amivel óvatosan kell bánni. Mert hiába szerepelt filmben, attól még ne gondolja, hogy mostantól színésznek hívják máshova. Szerencsére nincs elszállva magától. Egyébként most is szerepel, hiszen meghívták az olimpiát népszerűsítő kampányfilmbe. Az biztos, hogy nagyon megszerette ezt a világot, a forgatásokat. Amikor annak idején mondogattam neki, muszáj felkészülnie rá, hogy egy ideig üresnek érzi majd a forgatás utáni életet, hevesen tiltakozott. Ám most bevallotta, hogy egy kicsit tényleg így történt. Viszont lassan vissza kell térnie az egyetemi alázathoz, jönnek a vizsgák, nyelvvizsgáznia kéne. Vár rá a sport is, hiszen Zoli handbike-versenyző a Suhanj! Alapítvány színeiben. Mindez nem lesz egyszerű, mivel ő is olyan alkat, aki nyüzsögni szeret a legjobban, és ahhoz egy ilyen filmszerep, meg minden, ami ezzel jár, nagyon is passzol.

– A film pozitív kritikai fogadtatása eddig szokatlanul egységes. Mit jósol, a nézők is özönleni fognak?
– Kezdjük ott, hogy a magyar film jelenleg nagyon sokszínű. A Magyar Nemzeti Filmalap próbál minél többféle filmet támogatni, ebből születnek világszínvonalú alkotások, mint a Saul fia, és olyanok is, amelyek csúnyán megbuknak. Ehhez képest a magyar nézők elég szkeptikusak a magyar filmmel kapcsolatban, és szokás hangoztatni, hogy a hazai filmek nem is jók. Ezen a helyzeten változtatni kéne, elérni, hogy a magyar nézők menjenek moziba. Csakhogy ezen a téren óriási gondok vannak. Nekem is mondta nemrég valaki, hogy nagyon szeretné megnézni a filmemet, de a nyitó hétvége hó végére esik, ezért egyszerűen nincs pénze rá. Érdekes egyébként, hogy a rendszerváltáskor sokan jósolták a színház halálát arra hivatkozva, hogy az embereket egyre inkább a színes, szélesvásznú élmények meg a látványos tévéműsorok érdeklik. Igen ám, de kiderült, hogy az emberek tényleg előszeretettel maradnak otthon, ahol elsősorban tévéznek, ugyanakkor ha valamilyen tartalmat nem érnek el ilyen módon – ilyen a színház meg a kiállítás –, arra hajlandóak elmenni, és pénzt áldozni rá. Ma Budapesten a színházak dugig vannak nézőkkel. Mozgóképet viszont reggeltől estig fogyasztanak, de nem a moziban.

– Van bármilyen megoldás rá, hogy visszacsábuljanak a magyar mozinézők?
– Tudomásul kell venni, hogy a legszélesebb közönség akkor találkozik magyar filmmel, ha az a televízió képernyőjére kerül. Egyre égetőbb probléma, hogy kitaláljunk olyan internetes mozipremiereket, amelyek hasonlítanak a mozis bemutatókra. Szerintem jól állunk tehetséges filmrendezők terén, de olyan kulturális sztárstátusuk már nincs , mint jó pár évvel ezelőtt. Közben meg mégiscsak a magyar filmesek rendezik a reklámok jó részét vagy éppen a most futó, egyre népszerűbb, itthon gyártott tévésorozatokat. Thuróczyval nevettünk is rajta, hogy míg az első hétvégén, dacára a jelentős médiavisszhangnak, a Tiszta szívvel vetítésére csak hétezren mentek el, az Aranyélet Facebook-oldalán negyvenezren kedvelték azt a rövid bejegyzést, hogy elkezdődött a második évad forgatása.

– Korábbi interjúi alapján az a benyomásom, hogy szeret tépelődni, és elég kritikus saját tevékenységével kapcsolatban. Till Attila kortárs magyar filmrendező Tud azonosulni ezzel a meghatározással?
– Nekem eleve nagyon nagy küzdelem a művészet. Ahogy az is, mit gondolok magamról mint alkotóról. Nehezen azonosulok ezzel a szerepkörrel, miközben kiskamasz korom óta ebben a közegben mozgok. Szerénnyé tett azonban, hogy már a képzőművészeti középiskolában, majd az egyetemen is azzal szembesültem, hogy a pályatársaim jobbak voltak. Ezért mindig lefelé fogalmazok magammal kapcsolatban. A televíziózásban százszor felszabadultabb vagyok. Soha, egyetlen pillanatig nem foglalkoztam vele, milyen szintű műsorvezető vagyok, az első másodperctől fogva tudtam ugyanis a választ, hogy nagyon jó.

– Ez a bizonyosság honnan fakadt?
– Ez a magabiztosság másban is jellemző rám, csak a művészet területén nem. A tévézésben nagyon könnyen értem el sikereket. Majd olyan műsorokban vehettem rész, mint a Big Brother első szériája vagy a Megasztár. A filmkészítés során viszont sokkal összetettebb visszaigazolásokra van szükségem. Azt hiszem, az én megítélésem épp most fog jelentősen megváltozni. Az a hozzáállás velem kapcsolatban, hogy „igen, készítget filmeket is”, át fog csapni abba, hogy „ő egy filmkészítő”. És ez nem nyomaszt, már csak azért sem, mert úgy tűnik, nem buktunk meg ezzel a filmmel.

– Jó katona vagyok – nyilatkozta valahol műsorvezetői tevékenységéről. A nagy tévéshow-k terén sohasem akart újító vagy formabontó lenni?
– Ez a katonás hasonlat elég pontatlan volt, mert valójában rossz katona is vagyok. Inkább a lojalitásról van szó. A nagyszabású show-k esetében izgalmas volt, hogy itthon sokszor mi csináltuk meg őket először. Amúgy maga a jelenlétem volt az érdekes: nem vagyok tipikus műsorvezető. Ha most kezdeném a pályát, talán be sem vennének ezekbe a produkciókba, mert azt gondolnák, nem vagyok elég szokványos.

– Sokszor mintha csodálkozna, milyen az a kép, amely önről a nyilvánosságban kialakult. Miért zavarja, hogy sokan a vidám, marháskodó Tillát ismerik?
– Számomra ez azért furcsa, mert nincs olyan, hogy valaki csak vidám vagy csak szomorú. Másrészt hülyéskedés közben is ösztönösen őrzöm a színvonalat, tehát az is komoly, és a vidámság vagy az önfeledtség nagyon is értékes dolog. Csak attól tartok időnként, hogy azt gondolják az emberek, felszínes valaki vagyok. Személy szerint nem szeretem a nyegleséget, azt a hozzáállást, hogy mindenen gátlástalanul röhögjünk.